Egészen szokatlan és rendhagyó viszonyt sikerült kialakítanom ezzel a kötettel. Bár összességében kellemes olvasmánynak tartom, nem valószínű, hogy kézbe fogom még venni.

[Moly.hu]

Ez itt az utolsó regény vs. sorozat tematikájú bejegyzés. Jó hosszú, mint mindig. Valójában okafogyott is, mert a történetnek erre a pontjára a sorozat készítői már szinte teljesen leváltak a Martin-i útról. De szeretem befejezni, amit elkezdek. Szóval jöjjön az utolsó maratoni bejegyzés!

Forrás: itt

Tavaly november óta ülök ezen és a bejegyzés-sorozat következő (utolsó) részén, egyrészt mert amennyire izgalmasan szakad meg a történet azon a ponton, ahol George R. R. Martin legutóbb kötetet adott ki A tűz és jég dala ciklusban, annyira kezdi értelmét veszteni a regények és a sorozat összehasonlítása - másrészt annyi egyéb dolgom volt ebben az évben, hogy az ilyen gigászok, mint ezek a posztok, nem kerültek sorra. (Valami ilyesmi miatt nem jelennek meg Martin könyvei sem, kezdem átérezni. :) ) Már az előző kötetnél is azt írtam, hogy a sorozat alkotói a harmadik és negyedik évadban egyre bátrabban variálják meg a regény szövetének szálait, a negyedik és ötödik kötet esetében szinte már teljesen szét is váltak a történetek.

Forrás: itt

Sokat gondolkodtam arról, mit írhatnék erről a könyvről. Az az igazság, hogy az ilyen bölcsesség-gyűjtemény/füveskönyv jellegű kötetetek nálam vagy nagyon betalálnak, vagy teljesen hidegen hagynak. Konfuciusz az utóbbi kategóriába került.

Libri

Semmit sem olvastam még Rushdie-tól, abszolút nem tudtam, mire számítsak. Ami az ismeretlennél mindig megfordul a fejemben: biztos szenvedős olvasmány lesz. Ennél a kötetnél hál'Istennek ez csupán kellemetlenkedő előítélet volt. A Kelet, Nyugat egy szerethető, kellemes olvasmány.

helikon/libri

Valójában ennek a posztnak másfél héttel ezelőtt kellett volna megszületnie, csak nem igazán voltam abban az írós állapotban. És ezen a héten két további tésztaételt kellene megfőzzek, hogy utolérjem magam. Erre egyrészt van esély, mivel lassan elhagyhatom az otthonom jelentette elefántcsonttornyot, másrészt minden főzést nehezít, hogy a szaglásom egyelőre nincs a topon.

Na de ennyit a magam állapotleírásáról. A posztnak azonban alapvetően a carbonara spagettiről kellene szólnia, úgyhogy váltsunk. Talán azért esett a választásunk erre a receptre, mert ahogy Váncsa is írja, ahány helyen eszi az ember ezt az ételt, annyi módon készítik el. A szerző szerint a kötetében szereplő recept az eredeti és autentikus formájában írja le a spaghetti alla carbonarát, s mi nem tudunk vele vitatkozni.

Annyiban egészen biztosan olasz, hogy tényleg minimális hozzávalóval készül (ld. fotó), és szupergyors is, mert nagyjából a tészta főzési ideje + 2 perc az elkészítés. Ezen szorongtam a legjobban, hogy sikerüljön úgy előkészíteni a hozzávalókat, hogy minden a tészta leszűrésekor készüljön el, hogy csak össze kelljen keverni a hozzávalókat. Ami nekem külön fura volt, hogy a tejszínnel elkevert tojást utólag keverem a leszűrt tésztához, ami elvileg olyan forró, hogy hőkezelődik rajta a tojás. Biztos én szűröm rosszul a tésztát, de nekem kb. pár másodperccel azután langyos, amint lekerült róla a forró víz, szóval a receptnek ellentmondva kissé aládurrantottam még a tészta és a szósz elegyítése közben az ételnek, hogy számomra is megnyugtató végeredményhez jussak.

Igazából nagyon finom és laktató volt, de nagyjából a második falat után néztünk greffivel egymásra, mondván, némi fokhagymát még pont elbírna a kompozíció. Összességében arra jutottunk, hogy bizony fogjuk ezt a carbonarát csinálni, viszont módosított recepttel: extra fokhagymával.

A hideg levesekről szóló fejezet hasonlóan kevéssé aktuális az évnek ebben a szakában, mint az előző fejezetben szereplő gyümölcslevesek, de azért valahogy megtaláltuk a különféle gazpachok között a heti nyertest. Fel is fog kerülni a kedvencek közé a hagymalevessel együtt.

(Oké, oké, az alaplét megint nem vettem le időben a fagyóról... Viszont jó hír, hogy a klasszikus, fűtőszálas melegszendvics-sütő tökéletesen alkalmas paprika sütésre is. :) )

A leves erőssége, hogy minimális hozzávalóból lehet összerakni, a végeredmény mégis egy nagyon fancy, vendégvárásra is tökéletes étel lesz. Fűszerezéstől függően enyhén csípős, mindenképpen pikáns leves - a szerző ajánlásának megfelelően - krutonnal és friss bazsalikommal megkoronázva meg aztán főleg. :)

Persze, csaltunk most is... Bár a hideg levesek között szerepel, mi melegen ettük. De tuti kipróbáljuk még hidegen is.

"Piszkos Fred lett a kapitány. Először örült, hiszen valamikor tiszt volt egy cirkálón, de később szerencsétlen lett, mert életveszélyes fenyegetésekkel rákényszerítették, hogy megfürödjön..."

Helikon

Szóval az a helyzet, hogy nem igazán van szezonja a gyümölcsleveseknek. Sokat törtük a fejünket, hogy elhalasszuk-e ezt gyümölcsleves témát nyárra, végül arra jutottunk, hogy tartjuk magunkat a sorrendhez, és kiválasztottuk az egyetlen szezonfüggetlen levest: a földimogyoró-levest.

Elkészíteni könnyű: a vajon (upsz, a fotóról lemaradt) megdinsztelt zöldségeket felöntjük alaplével (a fotón fagyott állapotban), összeforraljuk, elkeverünk benne ízlés szerinti mogyoróvajat, majd tejszínnel is összerottyantjuk.

Az eredmény egy sűrű, egészen intenzív földimogyoró ízű leves. Szokatlansága miatt egyelőre még azt sem tudjuk megítélni, hogy ízlett-e. :D

Jövő héten még egy nyári leves jön, aztán továbblépünk a szilárdabb táplálékok felé.

Sosem ettem még sajtlevest, a műfajhoz legközelebbi alkotásom talán a sajtszósz volt. Így, hogy már kóstoltam, azt kell hogy mondjam, hogy ez egy kimondottan télen fogyasztandó dolog, akkor viszont igen kellemes.

Az általunk választott recept azért némi zöldséget is tartalmazott (note to myself: gyakrabban kellene póréhagymával főznöm). Az elkészítés legkritikusabb része a brokkoli ideális főzési idejének eltalálása, de sikerült nem "hitvánnyá" főzni. Sajtból is remekül olvadót választottunk, így igazából semmi fennakadás nem volt.

A sajtleves finom, pirítóssal még finomabb.

Legközelebb megint leves, ezúttal egy meglepő "gyümölcsleves" jön. 

Nem szokásom a saját főztöm iránt lelkesedni - ezt inkább funkcionális dolognak tartom. De ez a leves a legfinomabb leves, amit valaha ettem. (Ezúton kérek elnézést mindenkitől, akinek valaha a levesét ettem.)

Szuperkevés hozzávalóból - ld. mellékelt fotó -, aránylag gyorsan elkészül, és már csak a pirítósra kell ráolvasztani valami jóféle sajtot.

Szépnek nem szép, de ebben a forró, zamatos lében egyforma hangsúllyal jelenik meg a hagyma, a vaj és a fehérbor. És ha ebbe az egészbe beleaprítod a karakteres ízű, ráolvasztott svájci sajtos pirítóst, az élmény semmihez sem hasonlítható.

Éljen a hagymaleves!

A háborúnak valójában nincsen semmi értelme. Felfoghatatlan számban halnak meg fölöslegesen emberek. Így megy ez.

(moly)

Hát az úgy volt, hogy ez a leves nagyon izgatta a fantáziánkat.

Azt már a recept tanulmányozásakor láttam, hogy ez egy nagyon sűrű cucc lesz, ezért eleve fél liter alaplével többet borítottam a lábosba, mint amit a szerző ajánlott.

A végeredmény:

egy kása jellegű, rizses-zöldséges egytálétel.

Nem tudom, lehet, hogy ez volt a cél. Vagy mi néztünk el valamit nagyon.

Mondjuk az ízek fantasztikusak voltak, ha az ember felülemelkedett az állagon. :D

A tanulság: azonnal megenni. Ha eltelik pár nap, a helyzet csak még rosszabb lesz (állag szempontjából).

Jövő héten a könyv legalapabb hagymalevesével jövünk. Csak semmi meglepetés.

Őszintén bevallom, egyáltalán nem ismertem korábban a szerzőt, így a munkásságát sem. Vannak dolgok az ember életében, amik valahogy kimaradnak. Nekem ez ilyen volt - de milyen jó, hogy most olvastam!

/Líra/

Be kell vallanom, igazi, klasszikus, vasárnapi asztalra való húslevest még sosem főztem. Főleg zöldségleveseket csinálok, hús legfeljebb csak mutatóba kerül bele. Most is megkerültem ezt a kérdést a receptválasztással. Kicsit még csaltam is.

A recept ugyanis úgy kezdődik: végy egy egész csirkét, ezekből a részeiből főzz alaplevet, amazokból meg készíts ragut. Nos, én ezen a ponton kivettem a fagyasztóból a megfelelő mennyiségű alaplét, és olyan csirkerészeket vásároltam, melyeket a recept nem említett alaplébe főzendőként.

A raguleves úgy készül, hogy először a feldarabolt húst lepirítod, majd a hozzáadott gyökérzöldségekkel ragut készítesz belőle. Ezzel párhuzamosan az egyéb zöldségeket külön, egyesével megfőzöd. Majd a ragut felöntöd alaplével, felforralod, és beleteszed a külön főzött zöldségeket.

Amit én itt elrontottam, leginkább abból ered, hogy egyrészt türelmetlen voltam, másrészt még ismerkedem a december óta a háztartásunk részét képező öntöttvas lábos működésével. Történt ugyanis, hogy úgy ítéltem meg, hogy a zeller és a répa sosem fog megpuhulni. Így rátettem az edényre a fedőt. Aminek az eredménye az lett, hogy a zeller és a hagyma konkrétan elolvadt negyed óra alatt - ennek köszönhető a leves opálosan zavaros jellege -, viszont az egyéb zöldségeknek még a fele nem látott forrásban levő vizet, így aztán a ragu jócskán beelőzte a többi hozzávaló elkészülését.

Ám a végeredmény így is egy elképesztően gazdag ízvilágú, túlnyomóan zöldséges leves lett. Nyami.

Jövő héten zöldségleves következik. 

Minden fejezet elején olvashatunk egy pár oldalas bevezetőt a szerző adott ételcsoporthoz való viszonyulásáról, kapcsolódó ismereteiről. A saláták esetében a kertből szedett zöld, cukros ecetes lébe áztatott levelektől a francia salátán át eljutunk a világ különböző tájain salátának nevezett fogásokig. Majd rövid etimológiai okfejtést követően a szerző arra jut, hogy valójában minden is saláta, amit megeszünk.

Ennek szellemében esett a választásunk a címben szereplő könnyű kis csemegére. Spoiler: nem került bele fokhagyma! Viszont megérkezett az alkohol, ami nagyjából a védjegye a Váncsa-féle recepteknek.

Szóval a sörös krumplisaláta úgy készül, hogy a megfőzött krumplikat nyakon öntjük egy különféle fűszerekkel megízesített sörös szósszal, majd az egészet összeforgatjuk egy ropogós, hagymás-baconös-zelleres keverékkel, és íme, salátát alkottunk.

Amire érdemes odafigyelni a recept elkészítése során:
- a krumplit ne főzzük túl, ahogy azt én tettem,
- a salátástálba rétegezett krumplit sózzuk, mivel a bacon nem kompenzálja később az alap sótlanságát,
- karakteresebb ízvilágú sört használjunk az öntet elkészítéséhez.

Ennyike. Most egy hónapon át levesek következnek.

Szóval az úgy volt, hogy múlt héten elkészítettük a húsmentes előételt, meg is ettük, de nem lett olyan igazán eget rengető. Mivel tudom, hogy mit rontottam el benne, és tudom azt is, hogy hiába próbálom meg újra, csak a szerencsén múlna, hogy jobb lesz-e, inkább elkészítettem egy másik előételt ezen a héten, a sikerélmény érdekében.

Csak hogy pár szót vesztegessek a sikerületlen receptre: ezek lett volna a sült cheddar-olíva golyók. A cheddart szeretjük, az olívabogyót szeretjük, mi gond lehetne? Hát az a gond, hogy sütési rutinom nincs, amit a receptek pontosan megadott adatai általában ellensúlyoznak. Igen ám, de Váncsa mester nem korlátozza a háziszakácsot ilyen dolgok meghatározásával. Így aztán azt látom, hogy a cheddar-tészta nem lett megfelelő, de sajnos nem tudom meghatározni, hogy mi volt a baj okozója. Az ízek amúgy nagyon rendben voltak, igazi partifalatkák lehetnének ezek az olívával töltött sajtgolyók, ha el tudnám készíteni őket. :D

A következő recepttel biztosra mentünk: ropogós rozmaringos-fokhagymás-sajtos bagett.

Gyakorlatilag egy fűszervaj friss zöldfűszerrel, rengeteg fokhagymával és sajttal. Önmagában bagettel sütve is remek, de melegszendvicsen, sonka alatt talán még jobb is. Ennek a variációs- és felhasználási lehetőségei gyakorlatilag végtelenek, és a hozzávalók tartóssága alapján hosszasabban is tartogatható a hűtőben, úgyhogy várhatóan visszatérő eleme lesz a konyhánknak.

A kötet novelláit olvasva azt éreztem, hogy némelyik írást simán írhatta volna Karinthy, Örkény, Rejtő, Mikszáth vagy Tamási Áron...

/Libri/

*Levín település Csehországban, a Litoměřicei járásban. Levín Liběšice, Úštěk és Lovečkovice településekkel határos. Lakosainak száma 130 fő (2021. január 1.) /wikipédia/ /Már ha erre gondolt a szerző.../

**Rögtön a harmadik héten alapanyagcserét követtünk el. Rögtön kettőt. De erről később.

Szóval ha egyszer vendégséget rendeznénk, és az első héten elkészített előételt, és ezt a mostanit szolgálnánk fel, hát az garantált vámpírdetektálás lenne, ha valaki nagyon finnyázik. Amúgy ennyire nem vagyunk ráfüggve a fokhagymára, de talán a téli hónapokban nem is árt, ha ennyit fogyasztunk ebből a népi bölcsesség szerint mindenre is jó zöldségből? Fűszernövényből?

Nos, az előtte fotón látszik, hogy ez egy aránylag kevés összetevős recept: fogod a halat, összedolgozod minden egyébbel ízlés szerint, pirított kenyérre kened, megszórod sült fokhagymával és élvezed. Amiben mi csaltunk: 1, szardella helyett szardíniával csináltuk (kérdezd a gúglit, ez bizony két különböző hal); 2, botkenyér helyett gyökérkenyérre kentük.

Az első csalásra annyit tudok mondani, hogy ki fogjuk próbálni szardellával is. Mivel ez egy olyan recept, ami gyorsabban megvan, mint a blogra szánt fotói, és az adag is akkora, hogy két étkezésre két ember simán elpusztítja, szerintem gyakori szereplője lesz az étkezéseinknek. A második csalásról annyit, hogy esküszöm, egyszer begyúrt botkenyér tésztával indulok majd neki egy tábortüzezős túrának, és amint megvan az ideális bot, beszámolok az eredményről.

Amúgy meg van egy olyan érzésem, hogy a váncsaizmus megengedi az ilyesféle kegyes csalásokat.

A hét végén húsmentes recepttel jövünk.

Az első meleg előétel, amit elkészítettünk a könyvből, igazi téli comfort food, hogy ilyen szép külföldies szóval illessem ezt a kolbászos batyut. Nyáron, negyven fokban jó eséllyel azonnal paprikás zsírt izzadna tőle az ember, de így télidőben gyakorlatilag reggelinek, ebédnek és vacsorának is egyformán jól csúszik.

A recept nagyjából annyi, hogy az ember csinál egy csomó pucér kolbászt, amit utána mindenféle egyéb finomsággal levelestésztába csomagol, és megsüt.

Ami a legizgalmasabb volt benne: a kolbászhús saját kezű elkészítése. És itt már szembesültem is az egyik olyan dologgal, amire a szerző a kötet előszavában felhívja a figyelmet: ő bizony nem mondja meg, hogy valamibe mennyi fokhagymát, borsot, sajtot, akármit tegyél - annyit tegyél, amennyit szeretnél, hogy benne legyen. Mivel megközelítőleg sem volt sejtelmem a nagyságrendekről sem, hogy egy kolbászhúshoz mennyi micsodával bolondítod meg a darált húst, ehhez kerestem egy külön receptet. Aztán igen alaposan agyonborsoztam szegény húst, egy elhibázott mértékegység átváltás miatt, de végül sikerült helyreállítani az egyensúlyt.

Ebben a kolbászhús készítésben látok potenciált a jövőre nézve is. Most hogy már tudom, hogy akkor is működik, ha nincs beletöltve semminek a belébe, azt hiszem, fogok még ezzel kísérletezni.

Amiben eltértem a recepttől:
- a múltkori tanulságok alapján most eleve féladag darált hússal indultam,
- a receptben szereplő zsírban vagy olajban sütés helyett grillserpenyőben, saját zsírjukban sütöttem a kolbászokat
- amiket feleakkorára vettem, mint amekkorára adódtak a receptet követve.

Így 12 batyu lett belőle, amiből én ebédre kettőt bírtam megenni, úgy, hogy nem reggeliztem. Ha vendégvárónak vagy ténylegesen előételnek készítjük a jövőben, valószínűleg még kisebb kolbász-egységekkel fogunk dolgozni.

Amúgy magában is szuper, de egy kis mustárral és vegyes vágottal tényleg teljes értékű étkezéssé válik.

Jövő héten valami könnyebbel, a halas előétellel folytatjuk.