Egészen szokatlan és rendhagyó viszonyt sikerült kialakítanom ezzel a kötettel. Bár összességében kellemes olvasmánynak tartom, nem valószínű, hogy kézbe fogom még venni.

[Moly.hu]

A kötet egy tudományos-fikciós leírással kezdődik, arról, hogy hogyan alakult ki a kölcsönösen egymásra utalt kapcsolat az ember és a kutya őse között. Eddig oké, bár macskásként ez a kérdés soha nem foglalkoztatott különösebben. (Apropó: hivatkozni nem fogom, de amikor utánaolvasgattam a kötetnek, valahol szembejött, hogy a kutya őséről való Lorenz-féle teóriát még életében cáfolták.)

A továbbiakban a kötet a kutyák jelleméről, viselkedéséről, ember és kutya viszonyáról, nevelésről szól, Lorenz saját kutyás-történetein keresztül. A szerző zoológusként nyilvánvalóan nagy tudással és rengeteg tapasztalattal rendelkezik a témában, de engem aránylag a kötet elején elvesztett, amikor arról ír, hogyan dobta le a saját kutyáját a mozgó vonatról. Két hétnek kellett eltelnie, hogy újra hajlandó legyek kézbe venni az írást. Amúgy is, milyen már, hogy egy kutyákról szóló könyv címe az, hogy Ember és kutya. Nyilván tudatos döntés volt a címadásnál ennek az alá-fölé rendeltségi viszonynak a megfogalmazása, de számomra mindenképp furcsa a címben alárendelt szerepbe helyezni az írás tárgyát. Ez megint egy zárójeles mondat kellett volna legyen.

Nem tudtam Lorenznek elfelejteni a kutya vonatból kihajítását az egész könyv során, pedig a továbbiakban kiderül, hogy valójában milyen szeretettel és tisztelettel bánt minden állattal, amivel kapcsolatba került. Érdekes, hogy a különböző fórumokon hozzászólók erről az esetről egyáltalán nem tettek említést, szóval még az sem kizárt, hogy én vagyok túlérzékeny. A legtöbb hozzászólás arról szólt, hogy minden kutyatartónak el kellene olvasni ezt a könyvet, illetve többen leírták - és ezzel mélyen egyet tudtam érteni -, hogy lenyűgöző, hogy Lorenz milyen tudatosan tenyésztette ki a farkas-jelleget a kutyáiban, de azért egy átlagos kutyás sétáltatás közben nem szívesen futott volna össze egy Lorenz-féle kutyával.

Maga az írás módja szórakoztató, anekdotikus, az a fajta könnyedség érezhető rajta, ami akkor van meg, ha a szerző elemi szinten ismeri az írása tárgyát. Így aztán tényleg csak ambivalensként tudom jellemezni a kötethez való viszonyomat: egy szórakoztatóan megírt, számomra ellenszenves könyv.

 A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.