Greffi évek óta kapacitál, hogy menjünk hóban túrázni. Mivel elég óvatos duhaj vagyok, aki tisztában van azzal, hogy teljesen száraz időben is bármikor képes fenékre esni, bokát zúzni, mindig a bizonytalan jövőbe helyeztem ennek a túrának az időpontját. Ám mivel az idei évre afféle fogadalom volt (bár jobb szeretem az elhatározás szót), hogy minden hónapban legalább egy alkalommal kimozdulunk a természetbe, most eljött az idő. Mármint a hóban túrázásra. 

A sok apró-cseprő Budapest-környéki túra után a hosszú hétvégén nyugatnak vettük az irányt, hogy végre elkezdjük a Kéket az elején. Két napot tudtunk rászánni, így edzettségünkhöz igazítva egy Írott-kő-Kőszeg és egy Kőszeg-Tömörd szakaszt vállaltunk be. Kényelmesre vettük a dolgot: előtte és utána is aludtunk egyet Kőszegen. Szállást a Harangtorony-szállóban sikerült foglalnunk, ami összességében szuper volt - sokkal jobb, mint amire a neten olvasható vélemények alapján számítottam. A szállodában reggelit kaptunk, esti sétáink során pedig Kőszeg éttermeit fedeztük fel. Na de alapvetően a túráról akartam írni, szóval nekilátok a lényegnek.

Őszintén szólva nem tudom, hogy másfél évig miért nem voltunk túrázni. Különösebb okunk nem volt rá, nem is igen emlékszem, mivel szaladt el ez az időszak. Ám de mivel az október végi-november eleji hosszú hétvégére nem kisebb célt, mint Írott-kőt tűztük ki magunk elé, valami minimális állóképesség nem ártana. Szóval felvettük a fonalat ott, ahol legutóbb letettük, mikor greffi valahol Klastrompuszta és Piliscsév között közölte, hogy ő el nem megy Piliscsabáig...

Érdekes élmény úgy olvasni egy könyvet, hogy bár nem találkoztam még vele, a popkultúrába olyan mélyen beleivódott a sztori, hogy pontosan tudom, mi lesz a vége.

Libri

Legutóbb talán gimnazistaként olvastam Shakespeare-t, szóval némi kíváncsisággal vágtam neki a kötetnek. Határozottan jó előérzettel töltött el, hogy a drámák fordításai két nagy kedvencemhez kötődnek: a Szentivánéji álom Arany János, a Romeo és Júlia Kosztolányi Dezső interpretálásában olvasható.

[Moly.hu]

"Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta..."

Igen régen volt ez kötelező olvasmány, de az első két sor valamiért belém égett. Ha szóba kerül a Toldi, már kezdem is fejben szavalni. Aztán nagyjából itt véget is ért a tudásom. Persze, általánosságban ismeretem a Toldi-mitológiát,  de a tárgyi szövegre már nem nagyon emlékeztem.

Helikon/Libri

Amikor olyan könyv jön szembe a Zsebkönyvek között, amiket jól ismerek - mindenki jól ismer -, sokszor is olvastam, mindig gondban vagyok, hogy erről mégis mi újat lehet még elmondani...

Libri

Egészen szokatlan és rendhagyó viszonyt sikerült kialakítanom ezzel a kötettel. Bár összességében kellemes olvasmánynak tartom, nem valószínű, hogy kézbe fogom még venni.

[Moly.hu]

Ez itt az utolsó regény vs. sorozat tematikájú bejegyzés. Jó hosszú, mint mindig. Valójában okafogyott is, mert a történetnek erre a pontjára a sorozat készítői már szinte teljesen leváltak a Martin-i útról. De szeretem befejezni, amit elkezdek. Szóval jöjjön az utolsó maratoni bejegyzés!

Forrás: itt

Tavaly november óta ülök ezen és a bejegyzés-sorozat következő (utolsó) részén, egyrészt mert amennyire izgalmasan szakad meg a történet azon a ponton, ahol George R. R. Martin legutóbb kötetet adott ki A tűz és jég dala ciklusban, annyira kezdi értelmét veszteni a regények és a sorozat összehasonlítása - másrészt annyi egyéb dolgom volt ebben az évben, hogy az ilyen gigászok, mint ezek a posztok, nem kerültek sorra. (Valami ilyesmi miatt nem jelennek meg Martin könyvei sem, kezdem átérezni. :) ) Már az előző kötetnél is azt írtam, hogy a sorozat alkotói a harmadik és negyedik évadban egyre bátrabban variálják meg a regény szövetének szálait, a negyedik és ötödik kötet esetében szinte már teljesen szét is váltak a történetek.

Forrás: itt

Sokat gondolkodtam arról, mit írhatnék erről a könyvről. Az az igazság, hogy az ilyen bölcsesség-gyűjtemény/füveskönyv jellegű kötetetek nálam vagy nagyon betalálnak, vagy teljesen hidegen hagynak. Konfuciusz az utóbbi kategóriába került.

Libri

Semmit sem olvastam még Rushdie-tól, abszolút nem tudtam, mire számítsak. Ami az ismeretlennél mindig megfordul a fejemben: biztos szenvedős olvasmány lesz. Ennél a kötetnél hál'Istennek ez csupán kellemetlenkedő előítélet volt. A Kelet, Nyugat egy szerethető, kellemes olvasmány.

helikon/libri

Valójában ennek a posztnak másfél héttel ezelőtt kellett volna megszületnie, csak nem igazán voltam abban az írós állapotban. És ezen a héten két további tésztaételt kellene megfőzzek, hogy utolérjem magam. Erre egyrészt van esély, mivel lassan elhagyhatom az otthonom jelentette elefántcsonttornyot, másrészt minden főzést nehezít, hogy a szaglásom egyelőre nincs a topon.

Na de ennyit a magam állapotleírásáról. A posztnak azonban alapvetően a carbonara spagettiről kellene szólnia, úgyhogy váltsunk. Talán azért esett a választásunk erre a receptre, mert ahogy Váncsa is írja, ahány helyen eszi az ember ezt az ételt, annyi módon készítik el. A szerző szerint a kötetében szereplő recept az eredeti és autentikus formájában írja le a spaghetti alla carbonarát, s mi nem tudunk vele vitatkozni.

Annyiban egészen biztosan olasz, hogy tényleg minimális hozzávalóval készül (ld. fotó), és szupergyors is, mert nagyjából a tészta főzési ideje + 2 perc az elkészítés. Ezen szorongtam a legjobban, hogy sikerüljön úgy előkészíteni a hozzávalókat, hogy minden a tészta leszűrésekor készüljön el, hogy csak össze kelljen keverni a hozzávalókat. Ami nekem külön fura volt, hogy a tejszínnel elkevert tojást utólag keverem a leszűrt tésztához, ami elvileg olyan forró, hogy hőkezelődik rajta a tojás. Biztos én szűröm rosszul a tésztát, de nekem kb. pár másodperccel azután langyos, amint lekerült róla a forró víz, szóval a receptnek ellentmondva kissé aládurrantottam még a tészta és a szósz elegyítése közben az ételnek, hogy számomra is megnyugtató végeredményhez jussak.

Igazából nagyon finom és laktató volt, de nagyjából a második falat után néztünk greffivel egymásra, mondván, némi fokhagymát még pont elbírna a kompozíció. Összességében arra jutottunk, hogy bizony fogjuk ezt a carbonarát csinálni, viszont módosított recepttel: extra fokhagymával.

A hideg levesekről szóló fejezet hasonlóan kevéssé aktuális az évnek ebben a szakában, mint az előző fejezetben szereplő gyümölcslevesek, de azért valahogy megtaláltuk a különféle gazpachok között a heti nyertest. Fel is fog kerülni a kedvencek közé a hagymalevessel együtt.

(Oké, oké, az alaplét megint nem vettem le időben a fagyóról... Viszont jó hír, hogy a klasszikus, fűtőszálas melegszendvics-sütő tökéletesen alkalmas paprika sütésre is. :) )

A leves erőssége, hogy minimális hozzávalóból lehet összerakni, a végeredmény mégis egy nagyon fancy, vendégvárásra is tökéletes étel lesz. Fűszerezéstől függően enyhén csípős, mindenképpen pikáns leves - a szerző ajánlásának megfelelően - krutonnal és friss bazsalikommal megkoronázva meg aztán főleg. :)

Persze, csaltunk most is... Bár a hideg levesek között szerepel, mi melegen ettük. De tuti kipróbáljuk még hidegen is.

"Piszkos Fred lett a kapitány. Először örült, hiszen valamikor tiszt volt egy cirkálón, de később szerencsétlen lett, mert életveszélyes fenyegetésekkel rákényszerítették, hogy megfürödjön..."

Helikon

Szóval az a helyzet, hogy nem igazán van szezonja a gyümölcsleveseknek. Sokat törtük a fejünket, hogy elhalasszuk-e ezt gyümölcsleves témát nyárra, végül arra jutottunk, hogy tartjuk magunkat a sorrendhez, és kiválasztottuk az egyetlen szezonfüggetlen levest: a földimogyoró-levest.

Elkészíteni könnyű: a vajon (upsz, a fotóról lemaradt) megdinsztelt zöldségeket felöntjük alaplével (a fotón fagyott állapotban), összeforraljuk, elkeverünk benne ízlés szerinti mogyoróvajat, majd tejszínnel is összerottyantjuk.

Az eredmény egy sűrű, egészen intenzív földimogyoró ízű leves. Szokatlansága miatt egyelőre még azt sem tudjuk megítélni, hogy ízlett-e. :D

Jövő héten még egy nyári leves jön, aztán továbblépünk a szilárdabb táplálékok felé.

Sosem ettem még sajtlevest, a műfajhoz legközelebbi alkotásom talán a sajtszósz volt. Így, hogy már kóstoltam, azt kell hogy mondjam, hogy ez egy kimondottan télen fogyasztandó dolog, akkor viszont igen kellemes.

Az általunk választott recept azért némi zöldséget is tartalmazott (note to myself: gyakrabban kellene póréhagymával főznöm). Az elkészítés legkritikusabb része a brokkoli ideális főzési idejének eltalálása, de sikerült nem "hitvánnyá" főzni. Sajtból is remekül olvadót választottunk, így igazából semmi fennakadás nem volt.

A sajtleves finom, pirítóssal még finomabb.

Legközelebb megint leves, ezúttal egy meglepő "gyümölcsleves" jön. 

Nem szokásom a saját főztöm iránt lelkesedni - ezt inkább funkcionális dolognak tartom. De ez a leves a legfinomabb leves, amit valaha ettem. (Ezúton kérek elnézést mindenkitől, akinek valaha a levesét ettem.)

Szuperkevés hozzávalóból - ld. mellékelt fotó -, aránylag gyorsan elkészül, és már csak a pirítósra kell ráolvasztani valami jóféle sajtot.

Szépnek nem szép, de ebben a forró, zamatos lében egyforma hangsúllyal jelenik meg a hagyma, a vaj és a fehérbor. És ha ebbe az egészbe beleaprítod a karakteres ízű, ráolvasztott svájci sajtos pirítóst, az élmény semmihez sem hasonlítható.

Éljen a hagymaleves!

A háborúnak valójában nincsen semmi értelme. Felfoghatatlan számban halnak meg fölöslegesen emberek. Így megy ez.

(moly)

Hát az úgy volt, hogy ez a leves nagyon izgatta a fantáziánkat.

Azt már a recept tanulmányozásakor láttam, hogy ez egy nagyon sűrű cucc lesz, ezért eleve fél liter alaplével többet borítottam a lábosba, mint amit a szerző ajánlott.

A végeredmény:

egy kása jellegű, rizses-zöldséges egytálétel.

Nem tudom, lehet, hogy ez volt a cél. Vagy mi néztünk el valamit nagyon.

Mondjuk az ízek fantasztikusak voltak, ha az ember felülemelkedett az állagon. :D

A tanulság: azonnal megenni. Ha eltelik pár nap, a helyzet csak még rosszabb lesz (állag szempontjából).

Jövő héten a könyv legalapabb hagymalevesével jövünk. Csak semmi meglepetés.