Családi nyomorok bonyodalma. Sokban hasonlít (nekem) A gyertyák csonkig égnekre, de különbözik is tőle annyira, hogy ne lehessen azt mondani: variációk egy témára.

(Líra)

Már A gyertyák csonkig égneknél is megírtam, hogy valahogy nagyon nehezen sikerült rávennem magam Márai olvasására, és ehhez képest milyen pozitív csalódás volt a szöveg. Most ebből az élményből bátorságot merítve akartam nekifutni a az Eszter hagyatékának, de a célegyenesben mégis leblokkoltam, és inkább elolvastam két Agatha Christiet. Végül persze rávettem magam, és megint kb. egy nekifutásra szaladtam végig Márai regényén.

Igazából az első néhány tíz oldalon kimondottan össze voltam zavarodva. Először nem jöttem rá, hogy a narrátor maga Eszter. Valamiért egy pasira gyanakodtam. Aztán amikor leesett, hogy Eszter a narrátor, akkor még jó ideig Márai képzelt hangján hallottam megszólalni, mire szegény címszereplő önazonossá vált az én olvasói képzeletemben is. Nem tudom, honnan volt ez a prekoncepció, hogy férfi a narrátor, de megdöbbentően nehéz volt elszakadni tőle.

Maga a történet megint a múltban gyökerező sérelmekről szól, azzal a variálással, hogy ezek a sérelmek mind a mai napig zajlanak, mivel az okozójuk nem képes a másokon élősködő magatartását levetkőzni, az áldozatai pedig évtizedek elteltével sem tudnak neki ellenállni. Szeretem Márainál, hogy a cselekmény a különböző szereplők egymáshoz intézett monológjaiból bomlik ki, mert párbeszédnek azért csak ritkán nevezhetők ezek a megszólalások.

Igazából továbbra is ambivalensek az érzéseim Máraival kapcsolatban, de alapvetően pozitívak. Azt hiszem.

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.