"Pánik. Úgy kúszott fel végig a gerincemen, mint ahogy egy súlyos LSD-trip első hullámai jönnek. Kezdtem rádöbbenni a félelmetes valóságra: itt vagyok egyedül Las Vegasban, egy hihetetlenül kurva drága autóban, teljesen szétcsúszva, se ügyvéd, se pénz, se sztori a magazinnak – és mindennek a tetejébe még volt egy gigantikus szállodai számla is a nyakamon. Mindent felrendeltünk abba a szobába, amit emberi kézzel mozdítani lehet – többek között hatszáz darab átlátszó Neutrogena szappant is."

Moly.hu

Valamikor tizenöt-húsz évvel ezelőtt láttam a filmet, amikor éppen Johnny Depp összes műveit daráltam. Emlékeim szerint a legfőbb benyomásom az volt, hogy ezek nem normálisak. Valószínűleg újra kellene néznem, most, hogy már a könyvet is olvastam.

Ami amúgy nem volt könnyű olvasmány. Konkrétan végigolvastam, aztán elkezdtem elölről, hátha másodszorra egy kicsi jobban összerázódik (mármint bennem). Bár nyilván, a gonzo-műfaj sajátja a töredékesség, a benyomások rögzítése, és nem cél az összefüggő történetmesélés. Azért én szerettem volna benyomásokon kívül többet is szerezni, ezért futottam neki azonnal még egyszer. Nem mondom, hogy sokkal jobban összeállt, de annyira igen, hogy egy rövid cselekmény-összefoglalót le tudjak írni.

Hunter S. Thompson, alias Raoul Duke és ügyvédje, nevezzük dr. Gonzonak, Los Angelesben lébecolnak, amikor Duke (a továbbiakban maradjunk ennél a megnevezésnél) megbízást kap egy Las Vegas-i motoros verseny beszámolójára. Antihőseink önmagában nem sok értelmét látják emiatt Vegasba menni, így egy sokkal magasztosabb küldetést választanak maguknak: megkeresik az Amerikai Álmot. Hiszen ha az valahol van, akkor Vegasban kell legyen. Az útra alaposan felszerelkeznek, leginkább drogokkal, és nekivágnak. Aztán bemindenezve randalíroznak Vegasban. Aztán ebben egy kis szünetet tartanak. Aztán folytatják. És végül, valamiféle formában még az Amerikai Álom is meglesz.

A két szereplő közül az ügyvéd van úgy ábrázolva, mint aki teljesen állat módján viselkedik ("Aki vadállatot csinál magából, az megszabadul az emberi lét fájdalmától."). Duke-nak vannak aránylag józanabb pillanatai, ezek egyikéből származik az idézet, amit bevezetőnek választottam. Próbáltam megfejteni, hogy ez a mértéktelen szerhasználat miből táplálkozik, mennyire a korszellem, mennyire az öncélúság vezérli. És bár úgy tűnik, hogy egy bizonyos szint felett - főhőseink már bőven ezen a szinten vannak -, a folyamat öngerjesztővé válik, közben az egész történetben elég meghatározóan végigvonul a szorongás. Szorongás a lebukás miatt, szorongás a következmények miatt, szorongás a sodródás miatt. Ezt igazából már első olvasásra is megéreztem - alapvetően szorongó alkat lévén -, de csak a második olvasásra vált számomra szorongástörténetté. Ilyen formán ez alapvetően szomorú. De sokszor mégis röhögni kell rajta.

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.