Valahol ezzel a könyvvel indult az idei év végi Helikonos mélyrepülésem. Értem ez alatt, hogy egy-egy kötet elolvasása között hetek telnek el, és a megírásig bőven több mint egy-másfél hónap... Szóval ha a következő néhány kötet esetében szűkszavú leszek, annak az lesz az oka, hogy ebből az időbeli távolságból már csak a legerősebb benyomásokra emlékszem. Ellenben év végéig szeretném utolérni magam, úgyhogy lehet, hogy most egy kicsit sűrűbben fogok posztolni. Na de ez a bejegyzés nem a magyarázkodásokról kellene, hogy szóljon, hanem Márairól, úgyhogy vágjunk is bele!

Veresi könyvesbolt

Azt írtam, hogy ezzel a kötettel indult az igazi elodázós korszak... Márait világ életemben ösztönösen kerültem. Korábban csak a verseivel és a Füves könyvvel találkoztam. Ezek alapján az volt a benyomásom, hogy Márai egy nagyon komoly ember, aki nagyon komoly dolgokról ír, én pedig nem szeretek nagyon komoly dolgokról olvasni, mert az nem kikapcsol, hanem leszív. Ezért aztán hiába volt az ágyam mellett hetek óta a szóban forgó kötet, ahányszor arra került volna a sor, hogy nekikezdjek, inkább levettem a polcról egy-egy már rongyosra olvasott krimit vagy kalandregényt... Nem éreztem magam kellően Márai-hangulatban, na. (Közben meg az járt a fejemben, hogy teljesen ciki vagyok, értelmiségi polgárnak ismerni és szeretni illik Márait. Olyan axiómának éreztem ezt, mint hogy harminc fölötti nőnek legyen rendes kabátja - az sincs még, akkor most mi van?)

Mikor már tényleg nem volt otthon több Agatha Christie és Stephen King kötet újra-olvasatlanul, vettem egy nagy levegőt, és elmerültem egy habfürdőben A gyertyák...-kal. Aztán amikor rámhűlt a víz, kimásztam, de a könyvet nem tettem le. Elbűvölten olvastam végig egy szuszra.

Végül is maga a történet is így épül fel: több évtizednyi készülődés után egy éjszakai beszélgetésben (bár inkább monológ) derül fény két férfi életének legfontosabb pillanatára. Ennél többet talán nem is írnék a sztoriról. Az biztos, hogy ez is egy nagyon komoly történet. Mégsem fárasztott, sokkal inkább részesévé lettem én is. A visszaemlékezős részeknél megismertem a szereplőket, a várakozásban bennem is elfészkelt a feszültség, s a csúcspont felé közeledve megsejtettem magam is, milyen esemény vezetett a leírt éjszakai beszélgetéshez, így a főszereplővel együtt vártam a kérdésre a választ: miért?

Így tudom szeretni Márait. Változatlanul nagyon komolynak-komornak tartom őt, de az atmoszféra amit teremtett a prózájával, közel tudta hozzám hozni. Sőt, valójában engem vonzott be a történetbe.

Kimondottan várom a következő kötetét, ami bekerült a Zsebkönyv-sorozatba. 

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.