Bocsánatkéréssel kell kezdjem a bevezetőm, mert ahhoz, hogy az őszinte véleményemet elétek tárjam, csúnyát kell mondjak. Ugyanis abban a pillanatban, hogy becsuktam a kötetet az utolsó oldal után, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében az alábbi önkéntelen reakció hagyta el a számat: Hú, de szar volt.

(moly)

Ez három szempontból is meglepő reakció volt (a magam számára is): 1, a hullámzó színvonal ellenére szeretem a szerző Plantagenet-regényeit; 2, a magyar nyelvű blogok reakciói általában nagyjából tükrözik, mire lehet számítani egy-egy PG-kötetnél, és ezt alapvetően jól fogadták az olvasók; 3, nagyon vártam már ezt a részét a regényfolyamnak, és nagyon pozitívan álltam hozzá.

És hogy miért vártam, hogy eljussak A fehér hercegnőig?
Akik olvasták a vonatkozó írásaimat, azok tudják, a többieknek meg most mondom, hogy az eddigi négy kötet ugyanazt az időszakot járta körbe különböző nézőpontokból. Ez a történet végre elhozta a generációváltást, amit nagy kíváncsisággal vártam. Persze nem cserélődött le a szereplőgárda, csak pozíciót váltottak. Gyorsan fel is vázolom a viszonyulásokat.
A folyók asszonya Jacquettája ugyan már halott, ám főszereplőnk az ő unokája, Yorki Elizabeth. A fehér királynéként megismert Elizabeth Woodville, Yorki Elizabeth anyja, IV. Edward özvegye ugyan a háttérbe kényszerítve, de fontos szereplője ennek a kötetnek is. A vörös királyné Margaret Beufort-a ebben a kötetben ért fel a csúcsra, nem mellesleg mesélő-hősnőnk anyósa, fia, Tudor Henrik révén. A királycsináló lányából megismert Anne Neville unokaöccse és unokahúga, mint Edward király öccsének gyermekei, szintén fontos szerepet játszanak ebben a kötetben. Tehát minden: az illusztris karakterek, a feszült rokoni viszonyok, az örökölt családi hagyományok mind-mind tűzijátékosan izgalmas történetet vetítettek előre.

Ehhez képest kaptam egy olyan regényt, aminek egyetlen szereplőjét sem tudtam megkedvelni, a történet pedig végtelenül vontatott és önismétlő volt.

Az eddigi kedvenc karakterem, Elizabeth Woodville idegesítően önző, titokzatoskodó és makacs volt, Margaret Beufort, akit eddig sem nagyon volt miért szeretni, annyira aljas és intrikus volt, hogy az összes dél-amerikai szappanoperák főgonoszai együttesen sem érhetnek a nyomába. A főszereplő páros sem volt semmivel kedvelhetőbb. Henrik (a hetedik) anyuci pici fia volt, akinek sem erkölcsi érzéke, sem önbecsülése nincs, Yorki Elizabethnek pedig semmi akaratereje, határozottsága. Mindketten csak sírdogálnak azon, hogy nincs a saját kezükben a sorsuk, miközben hűen követik az anyukáik utasításait.

Igazán izgalmas lehetett volna látni a férfit, akivel elindul a Tudor-dinasztia, VIII. Henrik uralmának megalapozását, ehelyett egy picsogó pasi rettegett hatszáz oldalon át egy fantomtól, miközben úgy bánt a (politikai alapon szerzett) feleségével, mint egy prostival, akit idővel megkedvel az ember, és már beszélget is vele, s közben azon csodálkozott, hogy megveti őt az asszony. Mindeközben az asszony, Elizabeth oldalán remek lehetőség lett volna jó történetet kerekíteni aköré a téma köré, hogy fontosabb az újonnan, általa megalapított dinasztia uralmának megszilárdítása, mint a York család újbóli felemelése, akár azon az áron is, hogy megtagadja a saját öccsét... Na jó, esetében nagyjából ez történt, csak semmi feszültség nem volt benne, inkább tehetetlenség.

Elmondhatatlanul fárasztott ez a regény. Többet vártam tőle.

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.