Nehéz lesz úgy írni erről a regényről, hogy nem hivatkozom korábban olvasottakra - időben később játszódókra -, de megpróbálom mederben tartani a témát (he-he...).
Ha egy csöppet utánanéz Pihilippa Gregory-nak az ember a magyar vonatkozású internet-bugyrokban, rendre azt látja, hogy az olvasóközönség véleménye szerint erősen hullámzó a regények színvonala. Továbbá azt is láthatja, hogy a legtöbben ezt egy jobban sikerült darabnak tartják. Én még csak négyet-ötöt olvastam a regényfolyamból, nekem ez tűnt eddig a legkevésbé sikerültnek. A történet minimálisan spoileres ismertetése után el is mondom, miért.
(Libri)
A történet középpontjában Luxemburgi Jacquetta áll. Fiatal lányként ismerjük meg, mikor a nagybátyja udvarában nevelkedik. Itt találkozik a fogságban tartott Jeanne d'Arc-kal, itt ismerkedik meg a misztikus családi örökségével, s itt vet rá szemet későbbi férje, Franciaország angol helytartója. Bedford hercege nem sokkal megözvegyülése után - sokak őszinte megbotránkozására - feleségül is veszi a tőle erősen tartó lányt, ám kapcsolatuk plátói marad, ugyanis ifjú feleségének mágiáját óhajtja kihasználni a nagyúr, alkímiai kísérletei beteljesítéséhez (ez pedig csak akkor sikerülhet, ha a fiatalasszony érintetlen, ugye...). A férje mellett felnövő Jacquettára közben a szerelem is rátalál: a herceg pajzshordozója nyeri el megbecsülését. Idős férje halála után a szokások és az udvari kötelezettségek ellenére, minden vagyont és birtokot hátrahagyva hozzá is megy választottjához, ám kapcsolatai az udvarral, s új férje hadi érdemei nélkülözhetetlenné teszik jelenlétét a királyi udvartartásban, így a kötelességek mellett vagyont és rangot is szereznek - újra - a renitens szerelmesek. Innentől jönnek ám az igazi, állami szintű bonyodalmak. A Lancastereket képviselő Henrik király és francia származású felesége teljesen alkalmatlanok az uralkodásra, előbbi egy idegösszeomlás után gyakorlatilag megszűnik, mint tényező, a Yorkok kóstolgatják őket, a nép elégedetlen, megkezdődnek a csatározások. Ebben a szituációban az uralkodóhoz végtelenül lojális házaspár állandó jelleggel őrlődik, mert látják, hogy lejtőn lefelé száguldanak. De legalább a házaséletük rendben van, évente egy gyermekkel bővül a família. Végül eljutunk a teljes összeomlásig, amit természetesen felemelkedés követ, de ez már egy másik regény témája...
Ami tetszett:
Tulajdonképpen ilyen dolog kevés volt. Valójában, ha nem olvastam volna már több könyvet a szerzőtől, akkor itt most felsorolnám, hogy tetszett a témaválasztás; tetszett, hogy azt feszegeti, hogy a nők, akik úgy tűnik, meghúzódnak a háttérben, valójában mennyi mindent tesznek, akár családi, akár állami szinten, azért, hogy rendben menjenek a dolgok; tetszett a korrajz; tetszett, hogy az író befogadhatóvá teszi a történelemkönyv tételeit, hogy valós személyként mutatja be a vastagbetűvel szedett neveket. Illetve ha szereti az ember ezt a "kosztümös" műfajt, akkor kellemes kikapcsolódást jelent a történet, érdemes elolvasni. De...
Ami nem tetszett:
Ebben a kötetben sokkal inkább a kiaknázatlan lehetőségeket éreztem, mint a korábbiakban/későbbiekben bármikor. Kezdve azzal, ami a legidegesítőbb volt, hogy most teljesen laposak maradtak a karakterek. Jacquetta E/1-ben meséli a történetet, mégsem tudunk meg róla semmit. Nem ismerjük meg igazán az érzéseit, gondolatait, vágyait, félelmeit. Sokkal inkább olyan a megfogalmazás, mint egy tizenkét éves kislány naplójában: ez és ez történt, mire én ezt és ezt reagáltam... Ezzel így most kevésbé tudtam azonosulni. Kihagyott ziccernek tűnt a hősnőnk Johannával (Jeanne d'Arc) való kapcsolata is. Láthatóan rokonszenv és egyetértés van köztük, és bár ez a történetnek csak egy mellékszála, ha már egy ilyen súlyú szereplő kerül a látóterünkbe, szerintem nem szabad ennyire felületesen kezelni a vele való barátságot. A legnagyobb öngól mégis Jacquetta mágikus öntudatra ébredésének meg nem írása volt. Itt most kénytelen vagyok hivatkozni egy későbbi regényre, ahol bölcs, varázslattal teli asszonyként ismerhetjük meg őt. Itt pár oldalban, homályos utalásokkal megtudja, hogy milyen varázslatos örökségnek van a birtokában, de sem a mesterét, a Kisasszonyt nem ismerjük meg jobban, sem azt nem tudjuk meg, hogy miként tanulja meg használni az erejét. Arról szól az egész regény, hogy vannak képességei, amiket nem szabad használnia, de néha egy kicsit azért mégis.
Ezeket az elemeket szerintem sokkal jobban ki lehetett volna fejteni. Ha terjedelmi oka volt a szűkre fogásnak, akkor akár a családi élet rovására is - a minden második fejezetre eső újabb szülések nem igazán tettek hozzá semmit a történethez, a gyerekeket nem ismerjük meg, azt meg úgyis tudjuk, hogy hősnőnk szereti a férjét.
Viszont mégiscsak találtam valami pozitívumot. Bár szerintem ember úgy nem viselkedik semmilyen körülmények között, ahogy az uralkodópár tagjai, de azok a részek, amik róluk szóltak, illetve arról, hogy a döntéseik milyen hatással vannak a közvetlenül őket kiszolgálókra, érdekesek voltak. Talán egyedül ezek a részek voltak igazán izgalmasak.
Szóval összességében ez most nem tetszett, és nem érzem azt, hogy ez (az amúgy kilencedikként megírt) kötet kellően erős alapot adna a teljes sorozatnak. Annak ellenére, hogy egy erős, mágikus képességekkel rendelkező nő a főhőse, aki előrevetíti a további mesélő-karaktereket, valahogy mégis jellegtelenségbe fulladt. Annak ajánlom ezt a regényt, akit teljességében érdekel a szövevényes angol 15-16. század női szemszögből, kis misztikummal fűszerezve, illetve aki könnyed kikapcsolódásra vágyik mélyebb irodalmi merülés nélkül (már amennyire egy romantikus történelmi fikciós regény irodalmi mélységet tud nyújtani). Aki ennél többet vár egy regénytől, várja ki a későbbi kötetek teszteredményeit. ;)
