Az előző írásomban alapvetően negatív véleményt fogalmaztam meg Luxemburgi Jacquetta történetéről. Most, a lányának meséjét olvasni pont az ellenkező élmény volt.

(Libri)

A regény ott kezdődik, ahol A folyók asszonya véget ért. A York testvérek, Edward, George és Richard legyőzik a Lancaster-uralkodó Henriket, és Edwardot királlyá koronázzák támogatói. Ebben a csatában Jacquetta és családja Henrik oldalán vesznek részt, így sokat veszítenek. Náluk is többet veszít legidősebb lányuk, Elizabeth Woodville, aki megözvegyül a háborúban, s mivel férje a nem megfelelő oldalon harcolt, hozománya teljes egészében anyósa kezébe kerül, mindenét elveszíti.

Ebben a történetben, mint ahogy arra már utaltam, Elizabeth a mesélő. Mindazonáltal anyjáról, Jacquettáról sokkal többet megtudunk, mint a neki szentelt kötetből. Ebben az írásban kidolgozott karakterként jelenik meg, így rögtön meg is szerethető. És az előző kötet tabusításával ellentétben, itt élete minden pillanatát áthatja a mágia. Éppen úgy, mint Elizabethét is.

Azért írok ennyit Jacquettáról, mert egyrészt bosszantott, hogy A folyók asszonyában egy idegesítően ki nem talált karakter volt, másrészt mert ezen kötet első felében legalább olyan erős és fontos a jelenléte, mint a mesélő Elizabethé. No de miről is szól a történet?

Elizabeth kérvényezi az új York királytól birtokai visszaszolgáltatását a maga és a fiai számára. Ennek az ártatlannak tűnő megkeresésnek a folytatásaként, mint egy varázsütésre egymásba szeretnek, olyannyira, hogy egy titkos szertartáson egybe is kel a York "bitorló" és a Lancaster-ház első számú támogatóinak leánya. Némi dráma után a házasság hivatalossá tétetik, a Woodville-ek egy hanyag mozdulattal megfordítják köpönyegüket, s mivel igen sok gyermek van a családban (erről volt szó az előző vonatkozó bejegyzésben), új, Edwardot támogató nemesi bázist hoznak létre. Ám mire megy a király az új embereivel, ha mentora, majd öccse újra és újra a trónjára tör? S mihez kezdhet a titkos esküvő révén felemelkedő Elizabeth, amikor újbóli megözvegyülése után házasságát érvénytelennek, fiai trónigényét semmisnek nyilvánítják? Na, ez az, amit már spoiler lenne leírni - akit érdekel, olvassa el magának.

Ami tetszett
Az előző regénnyel ellentétben ez azonnal beszippantott, és nem is engedett el a végéig. A legutóbbi, éppen csak felskiccelt szereplőkkel szemben itt kidolgozott, hús-vér karaktereket kaptam. Az elbeszélő - Elizabeth -, ki volt annyira találva, hogy érdekeljen a mondanivalója. Anyja, Jacquetta egy oldalnyi szerep után nagyságrendekkel érdekesebb volt, mint a neki szentelt könyvben. Edward király, a hősszerelmes is életre kelt a lapokon. Abszolút át tudtam érezni a szenvedélyt, ami a házastársak között jelen volt.
Ebben a regényben azt is láttuk, milyen az, ha egy uralkodói pár egyik tagjának állandó háborúzásban kell helyt állnia, míg a másiknak családtagjait sakkbábúként kell tologatni házasságokba és rangokba, hogy pozíciójukat megerősíthessék, megtarthassák.
Illetve, nekem tetszett az is, hogy a történet második felére a politikai feszültségek helyét jórészt átvették a családi feszültségek. Az egyformán erős akaratú, de ellenkező motivációval rendelkező anya-lánya konfliktus végig érdekes tudott maradni, annak ellenére, hogy csak mellékszálként volt jelen.

Ami nem tetszett
Ilyen igazából nem volt. Ha nagyon keresni akarok ilyet, akkor nem tetszett, hogy ennyire természetes, még a hőn szeretett királyné számára is, hogy egy király mindenkit röptében elkaphat, mert csak. De ez ellen nem regényileg berzenkedem, hanem úgy általában.

Ja, és az abszolút nem értem-kategória: mi a tökömet keres A fehér királyné című, York uralkodó feleségéről szóló könyv borítóján egy Lancaster vörös rózsás nő portréja?

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.