Az előző kötetről nem írtam szépeket, erről most még csúnyábbakat fogok. Végéhez közeledik a Philippa Gregory-regényfolyam, s nem biztos, hogy szép lesz a búcsú.

libri

Az előző kötetről (A szűz királynő szeretője) írt beszámolómat azzal fejeztem be, hogy ott ér véget a történet, amikor Erzsébet úgy dönt, hogy Anglia fontosabb, mint Erzsébet. Valamiért azt vártam, hogy akkor most majd arról olvasunk, hogyan lett nagyhatalom a szigetország a királynő bölcs uralma alatt. Hát nem.

A legutóbb arra is panaszkodtam, hogy nem sikerült a történetbe egy szerethető karaktert sem írni. Most volt szimpatikusra írt szereplő, viszont biztos vagyok benne, hogy a szerző nem bírja Ezsébet királynőt. Három regényben ábrázolta végtelenül önző, hiú, a vágyait és érzéseit az állam érdekei elé helyezve. Valahogy nekem ez a jellemrajz szembemegy a történelmi tényekkel...

Na de az általános fanyalgás után jöjjenek a konkrétumok a címben szereplő könyvről.

A történetnek három mesélője van: Jane, Katherine és Mary Grey. A Grey lányok VIII. Henrik kedvenc húgának az unokái - anyjuk tehát viszonylag előkelő helyet foglal el a trónöröklési sorban. A történet első része átfedésben van nemcsak az előző kötettel, de még A királynő bolondjával is. Visszaugrunk Edward király rövid uralkodásig, amikor a Dudley-k elérkezettnek látják az időt, hogy olyan közel lépjenek a trónhoz, amennyire csak lehetséges.

Az első mesélő Jane Grey. Ő az, aki Edward halála után, röpke kilenc napig ült a trónon, mielőtt Mária elsöprő sikerrel letaszította onnan - jogos trónigényére hivatkozva. Jane valójában nem akart a trónra ülni. Jane-t belekényszerítették egy házasságba a legidősebb Dudley-fiúval, majd Edward halála után, anyját átugorva, trónra ültették, hogy Dudley-fejre kerüljön a korona. Ekkor mondjuk némi nem várt ellenállásba ütközött a törtető família. Jane ugyanis egy, a vallásának élő buzgó protestáns lány, akinek egyik legfőbb önként vállalt erénye az engedelmesség. Itt szúrnám közbe, hogy az ő része a regényben rendkívül idegesítő. Gyakorlatilag az egykori Margaret Beaufort (A vörös királyné) karakterét porolta le a szerző, s újra kaptunk egy kioktató és lekezelő, bigottan vallásos tizenévest, annyi enyhítéssel, hogy Jane nem a saját céljait hitelesíti azáltal, hogy azt mondja, ez Isten akarata, hanem ő tényleg utóbbinak állítja szolgálatába a saját döntéseit. Vissza a fősodorba: Jane addig engedelmeskedik, hogy a szülei parancsára elfoglalja a trónt, de újonnan szerzett hatalmánál fogva kategorikusan kijelenti, hogy a Dudley-fiú bizony nem kap koronát, mert semmilyen jogalapja nincs rá. Ez jó pont, ám Mária szempontjából teljesen mindegy. Néhány évig börtönben aszalja, majd nem ad kegyelmet.

Itt Jane hebrencs húga, Katherine veszi át a szót. Míg Jane a vallást képviselte, Katherine életében a szenvedély a meghatározó. Igazából ő egy nagyon kedves karakter lenne, de annyira végtelenül naiv, amennyire, egy az ő helyzetében levő kicsit is okos lány nem lehet együgyű... Az ő idejében már Erzsébet van a trónon, már le is szerelte Robert Dudley trónra törési kísérleteit, elvileg már az érett Erzsébetet kellene látnunk, ehhez képest Erzsébet és Dudley viszonya egyre mélyül, s előbbi egyre énközpontúbb. Katherine-re visszatérve, neki annyi a bűne, hogy egy szintén uralkodói-rokon család fiához hozzámegy királynői engedély nélkül. Innentől neki is a raboskodását követhetjük nyomon.

A harmadik lányról, Maryről van a legkevesebb fennmaradt infó. Így aztán ő lett a regény leginkább kidolgozott karaktere. Mary törpenövésű, s hogy ezt kompenzálja, igencsak talpraesett. Megszokta, hogy őt senki nem veszi komolyan, észre sem veszik a jelenlétét, így aztán mindig rendkívül jól értesült, s le tudja vonni a megfelelő következtetéseket a megszerzett hírekből. A három lány közül ő az, aki két lábban a földön jár, s pontosan tudja, kitől mit várhat. Ennek ellenére ő is királynői engedély nélkül megy férjhez, s ő is börtönben tölti a cselekmény nagy részét. Ám ő az egyetlen, aki ki is szabadul - s ezzel valamiféle erkölcsi győzelmet arat a királynő fölött.

Lehet, hogy csak azért kaptunk ilyen negatív Erzsébet-képet ebben a történetben, mert a három mesélő kimondottan nehéz helyzetben volt miatta, s az ő szemszögükből ez járt, de azért lehetett volna kevésbé egyoldalú a három regényen átívelő Erzsébet-ábrázolás. Ami ebben a kötetben jó volt, az az, hogy képet kaptunk arról, mennyire tojáshéjon kellett járnia mindenkinek, akinek rokoni alapon esélye volt a trón elnyerésére, s milyen könnyű volt elbukni ebben a lavírozásban.