Azt gondoltuk, ezt a 18,6 kilométeres szakaszt (Dorog-Piliscsaba) simán lenyomjuk, ehhez képest végig sem mentünk rajta, és én még egy hét elteltével is viselem magamon a nyomait.

Amikor eldöntetett, hogy április második péntekjén túrázni megyünk, még nem gondoltuk, hogy előző nap felváltva fog szakadni a hó és a jég. Ennek ellenére úgy döntöttünk, nekivágunk. Amit nem is bántunk meg, nagyon szép idő volt, semmi nem emlékeztetett az előző nap időjárási anomáliájára. Minden klappolt: időben felkeltünk, időben elindultunk, a vonat nem késett, szóval tökéletes túranap lehetett volna.

Dorogon leszálltunk a vonatról, pecsételtünk, aztán elővettem a Kéktúra-honlap leírását az adott szakaszról. Általában egy-egy kirándulásra nem szoktunk nagyon rákészülni, tényleg csak annyit, hogy hogy jutunk el az indulási pontra, s hogyan jutunk haza a végpontról. Illetve én elolvasom párszor a honlapon szereplő leírást, hogy valamennyire képben legyek. Ami általában olyan szinten részletes, hogy kb. még az is kiderül belőle, hogy a rét szélén hányadik pitypang után kell jobbra fordulni. Előrebocsátom, erre a szakaszra ez nem volt igaz. Egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy a honlap megújulása miatt lett praktikus helyett festői az ismertető, vagy ennek a szakasznak eddig is csapnivaló leírása volt, de több esetben is majdnem elvétettük a kéket, annyira félrevezető volt a szöveg. A honlap-megújulással kapcsolatban amúgy is vegyesek az érzéseim: egyrészt belekerült néhány tényleg nagyon hasznos dolog, másrészt szerintem a kezelhetősége nem lett a legjobb, pláne a korábbihoz képest nem. Zárójel bezárva.

Dorogra visszatérve nekivágtunk a Munkás utcának, majd mire éppen eluntuk volna a lakótelepeket, a Köztársaság útján át letértünk a Kesztölci útra. Ja, nem is mondtam, menet közben láttuk az éppen átalakítás alatt álló Buzánszky Jenő Stadiont, aminek a kapuzata eléggé meglepett. A lényeg, hogy a honlapon egy szó nem esett arról, hogy fél Dorogon végig kell gyalogolni, ami persze nem gond, ha lélekben felkészül rá az ember, de így váratlanul rosszul esett. Végül a Lőtér és a Kutyakiképző-iskola között kiértünk Dorogról, és egy kényelmes ösvényen haladtunk tovább. Aztán ahogy az ösvény szélesedett, egyre lehangolóbb lett az útvonal, mert elképesztő mennyiségű szemét volt mindenütt - na nem az eldobált papírzsepikre gondolok, hanem rohadó szőnyegtől a foszló fotelon át a fél karosszériáig(!) minden volt. Aztán a rejtély megoldódott, amikor az ösvényünk beletorkollott a 117-es útba, amiről a honlap leírása például szintén elfelejtett említést tenni. Tudom, térkép... Mi azt csak inkább utólag szoktuk nézni, mert egyrészt a kék jelek elég követhetően vannak festve, másrészt mert ezeket a dolgokat tényleg tudni szoktuk abból, hogy elolvassuk a honlapon a leírást. 

A 117-es út mellett haladva végül beértünk Kesztölc-külsőre, a szokásos, túlméretezett, falu széli házak közé. Ezen a ponton még nem éreztük át azt a festőiséget, amire a honlapon felhívták a figyelmünket Kesztölccel kapcsolatban. Ám a történeti településközponton keresztül haladva annyira belefeledkeztem a házak fotózásába, hogy csak amikor Greffi felvetette, hogy szerinte letértünk a kékről, akkor vettük elő a térképet, és állapítottuk meg, hogy nahát, tényleg... De ez nem volt baj, mert így Kesztölc legfelső utcáján sétáltunk vissza a túra útvonalra, ahol tényleg rendkívüli porták álltak. Szóval végülis Kesztölcöt szeretem.

A domboldalban felfelé elhaladtunk egy napelempark mellett, majd a Pálos Gyógynövénykert (szintén nem említi a honlap) melletti padokon leültünk tízóraizni az érzékzsongító kakukkfű és levendula illatban. Egészen varázslatos hely. Ezután az Öreg-szirt oldalában, szinte vízszintes útvonalon haladtunk egy aszfaltútig, amin bekanyarogtunk Klastrompusztára. Erről az icipici településről azt érdemes tudni, hogy a pálosok itt alapították első monostorukat. A településre beérve, a Tölgyfa büfénél lehetett pecsételni, ami legnagyobb bánatunkra elvitelre sem volt nyitva, így végül az itthonról vitt elemózsiával ültünk le ebédelni a monostor romjai mellett.

Piliscsév felé minimálisan ereszkedő, kényelmes út vitt, tudtuk tartani az egész napos jó tempót. Ám Greffi itt megálljt jelzett, s hosszas hezitálás után arra jutottunk, hogy az enyhe sportsérülés rosszabbodását elkerülendő, inkább kiszállunk Piliscséven, minthogy elmenjünk a szakasz végéig. Nagyjából Piliscsév közepén vált el a Piliscsaba felé vezető, és a vonathoz vezető út, s bár utóbbi is jó két kilométer volt még, Piliscsabáig legalább a kétszerese lett volna... Ez az utolsó rész a vonathoz elég lehangoló volt, az aszfaltút mellett, a tűző napsültésben.

Apropó tűző napsütés: az előző napi havazás miatt, bár már április van, és áprilisban már híresen nem vagyok kompatibilis a napsütéssel, eszembe sem jutott fényvédő krémet elrakni az esőkabát mellé. Már Kesztölcön éreztem, hogy bajban leszek, hazafelé a vonaton már lángolt is a fejem... Nem részletezve, de legalább húsz éve nem égett le ennyire az arcom. Az elmúlt egy hétben teljesen megújult a bőrállományom, már csak itt-ott lifegnek a hólyagok maradványai. Nyami. Egy leégéssel közelebb kerültem a bőrrákhoz. Mostantól minden évszakban 50 faktorral a fejemen, szkafanderrel megyek a természetbe.

Eltekintve a kellemetlen következményektől, bevallom őszintén, Dorogot leszámítva nekem eddig ez a szakasz jött be a leginkább. Ami miatt Greffi kicsit unalmasnak tartotta, nekem pont attól lett élvezhető: nem voltak nagy szintkülönbségek, szőlőhegyek oldalában haladtunk a szirtek alatt, völgyek fölött, kellemes kis településeken vitt át az út... Azt hiszem, inkább ez az én műfajom.