Legutóbb a szelestei gyógyvíz elkapatott minket, így aztán a Sárvár környéki túráink esetében nem is volt kérdés, hogy napi kilométereket a wellnessben pihenjük ki. Na jó, én. Greffi megelégedett a szállodai szoba pihe-puha foteljeivel és egy jó könyvvel.

Még márciusban, amikor a vízhólyag-helyzet okán elengedtük a Szeleste-Sárvár szakaszt, s csak Bögötig mentünk, már Szelestére visszafelé buszozva megfogalmaztuk a taktikát a következő nekifutásra. Korán reggel lemegyünk Sárvárra, becuccolunk a szállásra, átbuszozunk Bögötre, s azt a maradék 13 km-t Sárvárig egy fél nap alatt lesétáljuk. Így is lett.

Szuper idő volt, sütött a nap, lélekben felkészültünk a hosszas aszfalton caplatásra, amire greffi kifejezetten hisztis. A hosszas caplatás közbeni lelkiállapot-kiegyensúlyozás érdekében szólánc-bajnokságot folytattunk (egészen profik lettünk). Az út fénypontja egyértelműen a csényeújmajori kápolnával és pecsételőhellyel szemközt omladozó Habsburg-Wittelsbach kastély felfedezése volt. Ezt a felüdülést aztán hosszas, a tűző napon töltésen kutyagolás követte, nyomunkban egy aggasztóan önérzetes tacskóval. Sárvárhoz érkezve a városon átvezető kurflit kihagyva (a következő napokban amúgy is keresztül-kasul bejártuk Sárvárt), egyenesen a Csónakázó-tó közepén elhelyezett pecséthez mentünk, ezzel befejezve az első szakaszt. (Oké, itt greffi felhívta rá a figyelmem, hogy érdemes lenne szót ejteni arról is, hogy az egyenesen a pecséthez menés majdnem meghiúsult, ugyanis a gúgli-térkép nem volt egészen képben a Csónakázó-tó környékével, s én inkább hittem neki, mint greffi szemének. Aki már vizuális kapcsolatban állt a pecsétet rejtő esőbeállóval, de én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy oda nem vezet út, hiszen nincs rajta a térképen. Mea culpa, ezúttal is.)

A következő napra a Sárvár-Káld szakaszt tűztük ki. Mivel nem szeretjük szakaszvégi buszokkal presszionálni magunkat, ezért reggel Káldra buszoztunk, ahonnan aztán nekiálltunk visszabattyogni Sárvár irányába. Káldról kiérve rögtön le is tértünk a kékről, hogy a kék háromszögön haladva megtekintsük a Scherg Lőrinc-kilátót. Nem is értettük, hogy miért nem erre hoz a kék, mígnem szembejött az első vízmosás, amit kereszteztünk. Aztán a második... De igazából nem volt ez nagyon nehezített terep, sőt, mint utólag kiderült, a nap legkellemesebb része volt ez. Merthogy aztán eljött a legkellemetlenebb is: a Hidegkúti vadászház és a Rózsáskerti erdészház közötti 4,7 kilométeres nyílegyenes aszfalt. Mondtam már, hogy az ilyenektől greffi hisztis lesz? Ráadásul a talpa is begörcsölt, az én vízhólyagjaimat nem is említve (új cipő, még nem volt velem túrázni, szokjuk egymást...), így aztán Gércén úgy döntöttünk, hogy mi itt bizony buszra szállunk. Úgyhogy a Művelődési Ház előtti padokon megebédeltünk, a postán feladtuk a szokásos képeslapjainkat az itthoniaknak, és visszabuszoztunk Sárvárra. (Kocsmába is mentünk volna, de az történt, hogy semmi nem volt nyitva Gércén pénteken kettő óra körül. Mármint tényleg semmi. A Művház is éppen akkor zárt be...)

A buszon ülve végig azon dilemmáztunk, hogy ugyan a harmadik napot kizárólag Sárvár bejárásának akartuk szentelni, de végülis megcsinálhatnánk a lyukat, ami Gérce és Sárvár között maradt. Ezt végül a vízhólyag-helyzetre való tekintettel elengedtük. Szóval majd legközelebb. A Szajki-tavak tömegközlekedés szempontjából amúgy is ideálisabban elérhetők Sárvárról, így kétszeresen is megéri még egyszer ott megszállni.

A sárvári napra visszatérve: abszolút jó döntésnek bizonyult, hogy egy egész napot szántunk rá. Délelőtt a Nádasdy várat terveztük megnézni, végül több mint három órát töltöttünk bent. Egyrészt egészen lélegzetelállító barokk fal- és mennyezetfestéseket láttunk, greffinek bemutattam az enfilade nevű térszervezési jelenséget, felmásztunk a torony padlásáig. A múzeum kiállításai közül azt hiszem a térképészeti kiállítás volt a kedvencünk (igen, furák vagyunk), és Sárvár bajor birtokosainak, a Wittelsbachoknak az életét, tárgyait, fotóit bemutató tárlatot szerettük a legjobban. A múzeum után keresztül-kasul bejártuk Sárvárt, hátha valahol árulják a kedvenc irodalmi hetilapomat (nem), megettük a világ legtúlárazottabb pizzáját (nem írunk nevet, de nem ajánljuk), végül bejártuk az arborétumot, aminek a kertjében, hogy hogy nem, végülis a szállodánkra bukkantunk. Ebbe a napba már igazán nem fért volna bele a Sárvár-Gérce szakasz.

Szóval Sárvár felkészül - jövünk még egyszer!