Menetrend szerint év elején került volna sorra a Naszály, de időjárási körülmények miatt inkább átugrottuk, és mentünk dagonyázni a Cserhátba. Májusban viszont már igazán semmi akadálya nem volt, hogy pótoljuk ezt a lyukat, így nem is halogattuk tovább. Nem szorongtunk rajta nagyon, mert az utóbbi időben elég sokat javult az állóképességünk, és a Keszthelyi-hegység, Balaton-felvidék környékén már szinteket is mentünk. A legnagyobb kérdés az volt, hogy melyik irányból támadjunk.
Menetirány szerint Szendehelyről Ősagárd felé visz az út, ez a verzió nagyobb szintkülönbség, viszont hosszabban elnyújtva. Ősagárdról indulva 100 méterrel kisebb a szint, viszont jóval meredekebb. Hajlamaink szerint eleve az utóbbi verziót választottuk volna, de a végső döntést a tömegközlekedési lehetőségek alapján hoztuk meg. Ősagárdról délután két busz lett volna jó, de ha rosszul érünk oda, akkor nagyon sokat kellett volna várni, ellenben Katalinpusztáról, Szendehelyről óránként két-három busz is jó, sőt, van direkt Budapest-járat is.
Szóval Ősagárdról indultunk. Nem voltunk nagyon elégedettek a jelzésekkel. Már a faluban is voltak olyan útelágazások, amik után jó 50 méterrel volt az első jelzés (Gratulálunk, jól döntöttél!). De körülbelül 600 méter után így is sikerült legyalogolnunk a Kékről. A településről kiérve volt egy remek Y-elágazás, aminek a mértani közepén állt egy fa, kék jellel. Mi jobbra mentünk. Ezen felbuzdulva a mögöttünk érkező túrázó is arra jött. A Kék nem. Miután bevártuk sorstársunkat, ő biztatott, hogy menjünk tovább előre, mert vissza fogunk tudni csatlakozni a Kékbe, és így is lett.
Szóval álljon ez itt figyelmeztetésként minden, a jövőben arra járónak: ha kiértek Ősagárdról, és útelágazódáshoz érkeztek, balra tartsatok!
Egyébként az út első részében sok kihívás nem volt, persze, mentünk felfelé folyamatosan, változatos megjelenésű erdőkben, de nem volt túl megerőltető. Egészen addig, amíg viszont már igen. Az OKT útleírása szerint ez már egy karsztbokorerdős rész volt (már a kihívást jelentő szakasz). Itt már gyakran álltunk meg lihegni, aztán kikerültük a minket korábban kikerülő, pihenőt tartó túrázókat, és másztunk tovább. Egyszer szembe jött egy pár, a lány biztatóan közölte, nincs már sok hátra. A következő kb. egy órában sokat merengtünk azon, hogy vajon mire gondolhatott, mert nagyon sok volt még hátra.
A Kopasz-tetőn aztán megpihentünk a panorámát csodálva, és kitűztük a következő pihenő-pontot: Násznép-barlang. Pár száz méterrel később meg is érkeztünk a barlanghoz letérő ösvényhez. Ami váratlanul meredeken szakadt le. Ezen a ponton, vállalva, hogy kihagyok egy életre szóló élményt, úgy döntöttem, hogy nem megyek le, hiszen utána fel is kell jönni. Így aztán greffi egyedül ereszkedett le, én pedig elfoglaltam az őrhelyemet az ösvény melletti váróteremben. Elég vicces volt, mert volt ott egy kisebb teresedés, ami tényleg spontán váróteremmé alakult, ahol (főleg kutyával) minden társaságból ott maradt egy-egy ember, várva a csapat többi tagjának a visszatértét. És meglepően nagy volt a forgalom. A barlangban egyébként stabil nyolc fokos hőmérséklet uralkodott és piszok sok denevér aludt, bár az elemlámpák és telefonok fényére volt, amelyik felébredt. (Megjegyzés greffitől.)
Miután greffi megtekintette a barlangot, megkezdtük az utolsó, legkeményebb emelkedő szakaszt. Sokat anyáztunk, főleg greffi, akinek már egy extra mászás benne volt a lábában. Amikor felértünk a csúcsra, a geodéta-toronyhoz, nagy lendülettel huppantunk le egy szabad betontuskóra pihenni. Egyébként olyan volt, mintha valami pikniken lettünk volna, mindenhol szendvicseket eszegető túrázók pihegtek. Én itt hagytam ki a következő látványosságot: nem másztam fel a toronyra, jól fejlett létraiszonyomra való tekintettel. greffi persze ment, le is pacsizott egy siklóernyőssel odafent. Aztán - saját bevallása szerint - gimnasztikázott vagy három percig a legfelső szinten a földön ülve, hogyan helyezze rá magát a létrára, amin nem volt épkézláb kapaszkodási lehetőség...
Lefelé ereszkedve sokat töprengtünk azon, hogy nem lett volna-e jobb mégis Katalinpuszta felől jönni. De miután a második vagy harmadik szembejövő túrázó kérdezte, hogy "Sok van még hátra?", arra jutottunk, hogy lehet, hogy ez mindkét irányból szívás.
Ez a lefelé ereszkedés egyébként nem volt egyértelmű ereszkedés, elég sok "hullámvasutazós" rész volt benne, szóval kellemesen változatos élmény volt. Aztán a vége felé már uncsi volt kicsit, érkeztünk volna már Katalinpusztára. Melegünk is volt, szomjasak is voltunk (sok vizet vittem, de egyértelműen nem eleget - ez fontos tanulság), és csak nem akart elénk kerülni a függőhíd, amiről tudtuk, hogy a következő jelentős tereptárgy. Aztán végre a függőhíd is eljött. Itt megpihentünk kissé, amíg minden megtekinteni vagy áthaladni kívánó letudta a kötelező fotózkodást.
És innen majdhogynem futólépésben mentünk a kiránduló központig, mert nagyon elég volt már. Jó, hogy ez volt a befejező pont, mert a mosdó, büfé, jégkrém, hideg sör sokat javított komfortérzetünkön. Ráadásul egy olyan buszt sikerül elcsípnünk, amivel egyenesen Budapestre tudtunk jönni, nem kellett Vácon átszállni.
Szóval Naszály megvolt. Pont egy héttel előztük meg az új bélyegzőt. Nem szerettük, talán éppen ezért nagyon örültünk a teljesítésnek.
És még egy dolog, aminek örültünk: ez volt a legállatabb túránk, már úgy értve, hogy ennyi különböző állattal egy nap alatt nem találkoztunk még. Kezdésnek messziről láttunk őzikét, aztán - nem sorrendben - spottoltunk még egy legalább 30 centi hosszú testű, vastag zöld gyíkot, két siklót, kb. 80 centis szárnyfesztávú madarat, de hogy milyen volt azt nem tudjuk, mert magasan volt a fán, és egyikünk sem ornitológus. Ezen kívül láttunk még szarvast, meg a kirándulóközpontnál a végállomáson rendkívül sok és hangosan vartyogó békákat.
Van még egy (évek óta halogatott) lyuk a teljesítésünkben, a következő időszakban szeretnénk azt is megcsinálni. Szóval felkészül: Csóványos.
