Március közepén megejtettük a már hagyományosnak mondható több napos-ottalvós túránkat, ezúttal már a Balatont kerülgetve. Minden napnak megvoltak a maga csúcs- és mélypontjai, kicsit úgy mint a napi szakaszok magasságmutatóinak, de összességében maradandó élményekkel gazdagodtunk.

A negyedik és az ötödik szakasz várt ránk, ez összesen, kitérők nélkül 46,6 km. Az őszi tapasztalatok alapján ezt harmadoltuk, és a napi távokhoz tökéletesen illeszkedtek a kiszállási lehetőségek is. Nem hagytuk volna ki a lehetőséget, hogy Keszthely legyen a bázisunk, és mivel szeretjük magunkat itt otthon érezni, nagyvonalúan hozzácsaptunk a három túranaphoz egy-egy leutazós és hazajövős napot, hogy legyen idő a városban is lődörögni. Ugyanakkor - pontosan azért, mert félig-meddig haza járunk Keszthelyre - a kötelező turista körök kimaradtak (jobban mondva már ezer éve túl vagyunk rajtuk), így ezekről most nem lesz beszámoló. Ami miatt leginkább aggódtunk, hogy hiába közeledett a túrahét, csak nem akart enyhülni az időjárás előrejelzés: minden napra esőt vagy záport vagy zivatart vagy ezek kombinációját ígérték az időjósdák. Így aztán felkészültünk rá, hogy életünkben először használnunk kell az esőkabátokat, esőhuzatokat, és tesztelhetjük a bakancsaink vízállóságát is.

Az első pont, ahol megbuktak a terveink, a leutazás időpontja volt. Késői keléssel a fél egyes vonatot néztük ki, amivel nem sokkal azután érkeztünk volna, hogy a szállásunkat elfoglalhatjuk. Aztán megjelent a falragasz a házon, ahol lakunk, hogy reggel 8-tól a Vízművek karbantartási munkákat végez, elzárják a vizet. Itt felmerült a kérdés, hogy van-e keresnivalónk az otthonunkban reggel 8 után? Ha meg két vonattal előbb lemegyünk Keszthelyre, ott a csomagokkal a nyakunkban mégis mivel üssük agyon az időt az esőben? Azért valahogy megoldódott ez a kérdés, de valóban igen barátságtalan idővel fogadott minket Keszthely. Mentségére szóljon, hogy délutánra kisütött a nap, és ezzel együtt a remény is lábra kapott bennünk, mert az időjárás előrejelzés is másnapra már csak hajnalra prognosztizált esőt.

És akkor lássuk a három napra eső szakaszokat:
1, Keszthely - Vállus (13,5 km)
2, Vállus - Lesenceistvánd - Tapolca (15,9 km)
3, Tapolca - Szent György-hegy - Szigliget - Badacsonytördemic (17,2 km)

És az időjóslás bevált, mire nekiindultunk az első napi szakasznak, az eső elállt, a nap további részében tökéletes túraidő volt. Az út első része Keszthelyen és a szomszédos Gyenesdiáson vezetett keresztül. greffi javaslatára a keszthelyi szakaszt módosítottuk picit, és behatoltunk Zámor városrészbe, ahol egykor kilenc hónapig laktam (ezzel máris elkezdtük duzzasztani a plusz kilométerek számát). Megcsodáltuk a Keszthely és Gyenesdiás közötti mindig lehangoló "ipari negyedet", aztán Gyenesdiásra érkezve gyorsan letértünk az egykori kőbányákhoz vezető útra. Itt már bőszen ki volt táblázva a népszerű helyi kirándulóhely, a Nagymező. A Kék egyenesen ide vezetne, de mi letértünk a háromszögre, útba ejtendő a Varsás-hegy tetején a Festetics-kilátót. Nagyjából a kilátóhoz érkezésünktől kezdődően még elég hosszú ideig lövések durranásai kísérték az utunkat, greffi szerint lőtér van a közelben, én ennek nem néztem utána. A kilátótól leereszkedve a Nagymezőről folytattuk az utunkat, kellemes időben, kellemes terepen, általában jól éreztük magunkat közben.

Aztán kereszteztük az aszfaltutat, ami azt volt hivatott jelölni a mentális térképemen, hogy Vállushoz közeledünk, amikor is laminált A4-es papír állta utunkat, és tájékoztatott, hogy fakitermelés miatti terelés esete áll fenn. És átterelt egy, a Kékkel párhuzamos, sóderes útra, amiről nagyon szép kilátás nyílt az erdőre, amiben amúgy mentünk volna. greffi persze morgott végig, nincs is fakivágás, hallanánk ha lenne. (A vége felé aztán hallottuk, hogy volt, de való igaz, hogy megnyugtatná a túrázó lelkét, ha lenne az ilyen tájékoztatókon egy dátum is, csak hogy tudjuk, hogy nem tavalyról felejtődött ott...) Vállus előtt a terelt utunkba becsatlakozott a háromszög, ami azért jó, mert arra még úgyis rá akartunk kanyarodni, így kisebb lett a kitérő. Kanyargósan emelkedő erdei úton érkeztünk a Láz-tetői kilátóhoz, és vettük szemügyre a minket körülvevő hegyeket. Azt hiszem a nap legizgalmasabb szakasza ezt követően jött, mert nyilván nem fogunk ugyanarra vissza menni amerről jöttünk, ha egyenesen előre Vállusba érünk. Így aztán a zöld háromszög ízlésem szerint túl meredek ösvényén ereszkedtünk le (éljen a bot, ami most volt nálam!) medvehagyma tenger közepén, barlangokkal lyuggatott sziklák lábához. És innen már tényleg csak pár lépés volt Vállus, ahol éppen elcsíptük a keszthelyi buszt.

Másnap verőfényes napsütésben indultunk útnak, az iskolába és munkába igyekvő tömeggel egy időben. (Eredetileg 9 után akartunk indulni, de az utolsó pillanatban kiszúrtuk, hogy az a busz nem visz el Vállusig, csak az oda vezető elágazásig - plusz két kili caplatás -, akkor már inkább megyünk a 7.30-assal.) Pecsételéssel indítottunk Válluson, majd kellemes sétával indult a nap a Várvölgy és Lesencefalu között vezető úton. Legnagyobb örömünkre a távolban felfedeztük Rezi és Tátika várát, és még a zalaszántói sztúpát is látni lehetett. Aztán megérkeztünk a szőlők és présházak között emelkedő kis útra, amiről lenyűgöző kilátás nyílt a tanúhegyekre és a köztük csillogó Balatonra. Miután kicsodálkoztuk magunkat a szőlőhegyi kilátóhelyről, utunkat folytatva úgy fél 10 tájban ráköszöntünk egy szőlőjét rendező gazdára. Igen nagy rutinja lehet a helyi kéktúrázók tekintetében, mert kb. az első mondatával kijelentette, hogy nem jöhetünk Keszthelyről, ahhoz még korán van. Honnan jövünk? Szó szót követett, végül 10 után egy-egy pohár remek bortól és körtepálinkától lelkesülten folytattuk az utunkat. A Kő orra kilátóhely megmászása után feltehetően a teljes kéktúra jelekkel legalaposabban lefedett ösvényén ereszkedtünk Lesenceistvánd felé. (Itt is medvehagyma mindenütt.)

Lesenceistvándon a kisbolt és a templom között nagyon takaros pihenő várja a túrázókat, itt le is ültünk némi kolbászt és pékárut a szeszek után küldeni. Ja, és itt a pecsét is. Lesenceistvándról kiérve tettünk egy jó nagy kerülőt, hogy keresztezni tudjuk a vasutat, amit aztán egy-két eltávolodástól eltekintve követtünk is Tapolcáig. Ezen az úton ért minket a hét legmeglepőbb élménye. Utolért minket ugyanis egy túrázó. Aki kicsit mellénk lassított egy pár perces beszélgetés idejére, így megtudtuk, hogy ő egy nap alatt teszi meg azt a távot, amit mi nem három, hanem öt napra osztottunk. Reggel Budapesten kelt, levonatozott Keszthelyre, és úgy tervezi, hogy eléri háromnegyed 6-kor Badacsonytördemicen a budapesti vonatot, mert a következővel már nagyon későn érne haza. A beszélgetést követően kicsit újraértékeltük az életünket, nagy merengésünkből az utunkat keresztező, víz iránt vonuló összetapadt varangypár zökkentett ki. Végül is ilyet sem láttunk még.

Az út utolsó szakasza - mielőtt a három nap legótvarabb (bocsánat, a mai napig komoly indulatokat vált ki belőlem az emlék is) részéhez értünk volna - egy tehénKÉK által lakott legelőn visz keresztül, ez jelenleg le van zárva a túrázók elől, a száj- és körömfájás járvány miatt. És akkor az út vége, ami nekem a legrosszabb kéktúrás élmények top 3-as listáján landolt instant módon: baktatás Tapolca-külsőn a Keszthelyi úton a 90-el robogó kamionok és személyautók mellett a vasútállomásig. Mire a Lokomotív büféhez értünk, elátkoztam mindenkit, akinek az útvonal megtervezéséhez köze van. Úgyhogy kaptam egy sört. Meg melegszendvicset. A vonatra már egészen emberbarátként szálltam fel.

Másnap a Malom-tó partján bámészkodva rehabilitáltam Tapolcát, sőt ki is mondatott, hogy az őszi túrán jó eséllyel itt lesz a bázis. Majd nekiindultunk a Kisapáti felé vezető országút szélén, míg valamivel több mint 2 km után elérkeztünk a Tapolca, Ürgelyuk buszmegállóig. Itt végre letértünk a Szent György-hegy felé, és présházak között kanyarogva támadtuk a magaslatot. A legindokolatlanabb dolog, amit utunkon láttunk, egy motorcsónak volt egy udvaron. A Szent György-hegyen. Azt még nem mondtam, de ezen a napon is megúsztuk az esőt, viszont egész nap aránylag magas intenzitással fújt a szél, ami elég sok vetkőzést-öltözést generált a hegymenet izzasztóbb részein (később pedig kalap után kapkodást, az esti órákban pedig konstans fülcsengést).

Aztán egyszer csak letértünk a présházak közötti szűk kis útról, és mintha egy teljesen másik világba értünk volna. Érintetlennek tűnő erdő közepén hatalmas bazaltlépcsőkön át értünk fel a Kaán Károly kulcsosházhoz. Pecsételtünk, majd rövid pihenőt követően megtámadtuk a bazaltorgonákat. Egészen lélegzetelállító élmény volt (a jó értelemben) végigküzdeni magunkat a mellettük vezető ösvényen/lépcsőkön/sziklákon. Nem sokkal később letértünk a kék háromszögre, hogy felmenjünk a Szent György-hegyi kilátóhelyre, ahonnan elénk tárultak a tanúhegyek és a Balaton. Visszafelé valamivel lejjebb egy esőbeálló melletti pihenőnél ebédeltünk, majd greffivel szétváltunk, mert mindenképp le akarta fotózni Merlét a bazaltorgonáknál, én pedig folytattam az utat Hegymagas felé. Mielőtt beértünk volna a településre, még tettünk egy kitérőt a Tarányi présház és a Lengyel-kápolna barokk műemléképületei felé.

Hegymagason pedig átéltük a túra (de így látatlanban az egész év) legszürreálisabb tapasztalatát: utolért minket a Popishop Mozgóbolt autója. Már előző nap Lesenceistvándon szembejött az intézmény egy hirdetése, jól el is szórakoztam rajta, de élőben átélni felbecsülhetetlen: bandukolsz egy csöndes kis faluban, és akkor a semmiből érkezik egy kisteherautó, gyakorlatilag egy kisbolt kínálatával (amúgy ez szerintem tök jó ötlet), és mulatós muzsikával harsogja szét az érkeztét. Nem akármilyen mulatós muzsikával, hanem olyannal, ami saját magáról szól! greffire olyan mély benyomást tett a tapasztalat, hogy míg a nyílegyenes kerékpár úton caplattunk 2,5 km-t Szigliget felé, és elfújt minket a szél, megkereste az internetben a zenei művet, és azzal szórakoztatta magát. (Ugyanitt ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp osszam meg az élményt a nagyérdeművel, így hát: íme.)

Szigligetre érve a várat nem néztük meg ("Már láttuk." - greffi), viszont a 13. századi Avasi romtemplomot útba ejtettük. Mivel a Badacsonytördemicről induló buszunkat pont lekéstük volna, időoptimalizálás végett még beültünk egy sörre Bakos Attila vendéglőjébe, mielőtt az út végső szakaszának nekivágtunk. Az utolsó 3 országúti kilométeren külön öröm volt hogy az első lépésnél eldurrant egy vízhólyagom... Mint aki jól végezte dolgát, úgy ütöttük be az utolsó pecséteket a badacsonytördemici vasútállomáson, aztán realizáltuk, hogy a buszunk viszont nem onnan indul, hanem a korábban keresztezett 71-es útról. Így aztán loholtunk vissza. (A buszt elértük.)

Nagyon élveztük ezt a két szakaszt (eltekintve a borzalmas részektől, ugye). Alapvetően változatos, mozgalmas volt a terep, sokszor rácsodálkozhattunk a természet szépségére. Nagyon nagy mázlink volt az időjárással is. A helyközi közlekedés is nagyon rendben van, ennek köszönhetően jól is lehetett szakaszolni. Az egyetlen fájó pontja a hétnek, hogy a keszthelyi Csaba borozó a hazatérésünk utáni napon nyitott újra a téliszünet után, hiába drukkoltunk minden nap, hogy hazaérve ott fogyaszthassunk el egy pohár bort/sört (ízlés szerint). Egy idő után már a szállásadóink is azzal fogadtak: még ma sem nyit. Ha már szállás: mindenkinek jó szívvel ajánlom a Villa Bobeket - nem először aludtunk náluk. Gyalog 10 percen belül van a vasút- és a buszállomás, na meg a part, és 15 percen belül a városközpontba is fel lehet sétálni. Szuper kis apartmanban laktunk, saját konyhával és étkezővel, így is nem is nagyon mozdultunk ki egész héten. (Ennyit a keszthelyi csatangolásokról... Na majd legközelebb.)

Ennyi volt a márciusi menet, ősszel rögtön a Badacsonnyal kezdünk. Várjuk. :)

Források a keretesekhez:
Zubreczki Dávid: Templomséták a Balaton körül. Kedves László Könyvműhelye, Budapest, 2023. 108-109, 320-321. o.