Februári poszt egy december legvégére tervezett túráról, amit januárban csináltunk meg. Viszont januárnak rögtön a legelső napján - saját magunkat is némileg meglepve.

Nem állítom, hogy szuperfittek voltunk az éjféli koccintást követő reggelen, ráadásul amikor felkeltem, szakadt az eső. Gyorsan meg is néztem, hogy mit mond az időjárás előrejelzés, hátha azzal a lendülettel vissza is kuckózhatok a paplan alá. Nos, az előrejelzés azt ígérte, hogy délelőtt 10 körül eláll az eső, én meg úgy voltam vele, hogy belefér, hogy egy 10 km-es szakaszt (egészen pontosan 12, ha busz-kék távolságot is beleszámolom) délelőtt 11 körül kezdjünk el. Így aztán kényelmes, újságolvasós reggeli után, mire greffi magától felébredt, már többé-kevésbé napsütéses időben tudtunk elindulni.

Legutóbb (tavaly februárban) a pecsételés után Nagykovácsiban az elég meredek Turista úton ereszkedtünk le a buszhoz, most a zöld jelzést követve egy barátságosabb meredekségű, viszont hosszabb útvonalon csatlakoztunk vissza a kékre. Megvolt a szelfi a Muflon itatónál, majd indulás tovább Nagykovácsi határában, jó egy kilométeren keresztül. A talaj - a korábbi esőnek köszönhetően - marasztaló-saras, cuppogó-avaros, de ezen az első részen igazából ez nem okozott gondot, mert szinte vízszintes terepen haladtunk.

Aztán jó három kilométerrel később álmélkodva bámészkodtunk a Remete-hegy tetejéről - nem számítottunk ilyen panorámapontra az aznapi menetben. Ekkor beszéltünk róla először - később még néhányszor előkerült a téma -, hogy minimálisan sem készültünk fel a napi útvonalból, csak nekiindultunk abban a hiszemben, hogy elindulunk Nagykovácsiból, megérkezünk Remeteszőlősre, a kettő között meg lesz egy kis sár. Hát őőő... Az egyetlen mentségünk, hogy máskor tényleg felkészülünk, most meg így jártunk.

Szóval megcsodáltuk a kilátást, aztán jött az első váratlan izgalom: amikor szembesültünk vele, hogy itt most a függőlegeshez közelítő mészkőfalon kell lemásznunk. Utóbb kiderült, hogy még ez volt az ereszkedés jobbik része, mert aztán jött a nyálkás avarral borított közel függőleges rész, amiben méter-hosszú csúszásnyomok tanúskodtak róla, hogy aznap már mások is lekorcsolyáztak itt. Miközben mi óvatos duhaj módjára fától-fáig csúsztunk, kisgyermekes családok szökelltek le mellettünk halált megvető bátorsággal, s rég eltűntek a Remete-szurdokban, mire mi leevickéltünk.

Már éppen vállon veregettük egymást, amikor megláttuk, hogy a kék jelzés át akar minket küldeni az önbizalomtól (és esőtől) duzzadó Ördög-árok patakon, néhány keresztbe fektetett gallyacskán. Némi patakparti tanácstalan topogás után két kutyasétáltató hozta a kényelmes megoldást, mondván kicsit odébb van egy híd, ők azon mennének át. Hát mi is inkább azt választottuk. Más kérdés, hogy nem voltunk benne biztosak, hogy szárazabb lábbal jutunk át rajta, mint a gallyacskákon. De sikerült.

Innen már akár simán is mehetett volna minden, ha Remeteszőlős aljában nem nézzük el a jelzést, és bolyongunk fél órát a körforgalom környékén, ahelyett, hogy egyenesen ráfordultunk volna a célegyenesre. Végül is csak két online térkép kellett hozzá, hogy irányba álljunk, sírva/röhögve a saját bénaságunkon...

Szóval izgalmas lett ez a rövid kis szakasz, le is vontuk a tanulságokat: 1, ha bármiféle hegyszerű képződménnyel akad dolgunk, legyen nálunk bot - 2, ha sok eső esett, bővizű a patak - 3, na jó, a körforgalomban eltévedésre nincs tanulságom. És igen, ezek igazából maguktól értetődő dolgok, szóval lehet, hogy a legnagyobb tanulság, hogy január elsején csak akkor lépjünk ki a lakásból, ha előző nap legalább egy kicsit gondolkodtunk azon, hogy hova is megyünk. :)