Ezzel a bejegyzéssel megint jól elmaradtam, októberi túrát éneklek meg így február közepén. Ennek az lehet az előnye, hogy lekopott már egy csomó benyomás, és rövidebb lesz az összefoglaló. Vagy nem. :)

Márciusban Ötvösig jutottunk, ez a 2. szakasz (Sárvár-Sümeg) utolsó-előtti-előtti pecsételő helye. Az őszi túrára új koncepcióval indultunk: semelyik napra nem terveztünk 15-16 kilométernél többet, hátha így majd nem loholunk el a látnivalók mellett, hanem jó szívvel tudjuk azokat a plusz kiliket megtenni, amiket ezek a kitérők jelentenek.

Spoiler alert: a koncepció bevált.

A tervezett menet így nézett ki:
1. nap: utazás Sümegre, Sümegi vár,
2. nap: Ötvös - Kisvásárhely - Sümeg,
3. nap: Hidegkúti major - Sarvaly erdészház - Sümeg,
4. nap: Hidegkúti major - Zalaszántó - Rezi - Gyöngyösi csárda,
5. nap: Gyöngyösi csárda - Hévíz - Keszthely - utazás haza.

Hidegkúti major, ami két nap is a kiinduló pontunk volt, nem pecsételőhely, de olyan helyen osztja a Sarvaly erdészház - Zalaszántó szakaszt, hogy jó ki- és beszállóhely tud lenni, és ennek a beiktatásával tudtuk az egy napra jutó kényelmes szakaszolást megvalósítani. Tömegközlekedéssel mentünk, sümegi bázissal dolgoztunk, ami a négy túranapból háromra könnyű csomagot eredményezett, az utolsó napon viszont teljes pakkal mentünk Keszthelyre, szóval erre oda kellett figyelni a pakolásnál.

És akkor most jöjjenek a részletek!

Ha az ember tömegközlekedéssel utazik Budapestről Sümegre, két kézenfekvő megoldás van: vonattal és busszal vagy busszal és busszal. Mivel előbbi opciónál 6 perces átszállási időt jelzett a menetrendek.hu, ez rajtunk kívülálló okokból lehetetlen küldetésnek tűnt. Két nappal később a Sarvaly erdészházi pecsételőhelynél találkoztunk egy párral, akik elmesélték, hogy aznap érkeztek Sümegre, és végül csak egy résszakaszt teljesítenek, mert 50 perc késéssel futott be a vonatuk. Itt, ha még nem tudtuk volna, hogy busszal sem sokkal jobb, vállon veregettük volna magunkat az előrelátásunkért. De ugye már tudtuk, hogy busszal milyen a leérkezés: nem sokkal jobb. Elvileg 25 percünk lett volna, hogy Hévízen átszálljunk az egyik buszról a másikra. Nem is fokozom tovább a várakozásokat ezzel kapcsolatban: nem sikerült. Az első stratégiai hibát én követtem el: mindig, de tényleg mindig veszek valamit Budapesten készpénzzel, hogy legyen apróm a volánbuszozáshoz. Most is vettem egy csokit és egy újságot, és jól kifizettem kártyával. Ez akkor tűnt föl, és kezdett zavarni, amikor gyanút fogtam, hogy nem igazán ott jár a busz, ahol kellene neki. Egy időben Keszthelyen laktam, sokszor tettem meg kocsival is, buszon is az utat, szóval észleltem, hogy nem jöttünk le a pályáról akkor, amikor kellett volna. Na ez viszont a buszsofőr sara volt. Miután sikerült korrigálnia (jókora kerülővel), úgy értünk Hévízre, hogy még éppen meg tudtuk kérdezni a Sümegre induló busz sofőrjét, hogy "nagypénzből" tud-e visszaadni. Nyilván nem. Úgyhogy az egypercnyire levő boltban szereztünk aprót egy csoki árán, majd 57 percet vártunk a következő buszra. Ennek annyiban volt jelentősége, hogy aznap délutánra terveztük a Sümegi vár bejárását, ami októberben 18.00-kor zár, és ha elérjük a tervezett buszt, akkor a szállásunkra már pont be tudjuk rakni a cuccunkat, és aztán három és fél óra van a turistáskodásra. Így viszont pont az az egy óra hiányzott ahhoz, hogy tényleg mindent meg tudjunk nézni. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy erre sokkal jobban emlékszem, mint magára a várra, pedig az is érdemelne néhány mondatot, ha már két és fél óra nem volt elég a felfedezésére. De nem húzom tovább az első nap krónikáját, a lényeg, hogy szánjatok legalább három órát a várra, ha Sümegen jártok, mert önmagában is érdekes, és a kiállítások is elég jók benne.

Másnap reggel buszra ültünk, és Ötvösön kezdtük a túrát, a második szakaszt befejezendő. Ötvös már a legutóbb is lenyűgözött, nem tudtam hova tenni a másfél utcás kis települést a pusztulásukban is lenyűgöző uradalmi épületeivel, barokk műemléktemplomával. Akkor tényleg csak keresztül szaladtunk rajta, hogy elérjük a buszt, de most rászántuk az időt, hogy körbejárjuk, felfedezzük. Amúgy ha legutóbb nem itt szállunk ki, akkor nem is találkoztunk volna a településsel soha, mert nem visz rajta keresztül a Kék, a pecsét jó másfél kilométernyire van, az erdőben. Szuper túraidő volt, őszi élettel telt utak, ezernyi, számunkra ismeretlen gomba virított vagy épp bujkált az ösvény mentén. Kisvásárhelyen találkoztunk a vörös és a cirmos pecsétőrrel, és bár kényelmes kis pihenő van kialakítva a pecsételőhely mellett, mégis inkább a falu túlsó végén fogyasztottuk el az ebédünket, mivel a pecsétőrök letúrtak minket a padról. Sümeg felé több kis patak keresztezte az utunkat, én meg rettegek ezektől a kis tákoltnak tűnő hidacskáktól, de mindegyik átkelést megúsztuk szárazon. Aztán már szinte Sümeg mellett találkoztunk egy tényleg váratlan akadállyal. Eltűnt a Kék. Tudtuk, hogy egyenesen kéne mennünk, de vagy csak balra tudtunk menni, a Tarányi-kápolna irányába, vagy jobbra a műút felé. Már majdnem utóbbi mellett döntöttünk, amikor kiszúrtuk az előttünk terebélyesedő kidőlt fa lombján keresztül, hogy a szokatlan pozíciót elfoglaló lombkorona túloldalán folytatódik a Kék. Greffi megpróbálta a fát megkerülve megtalálni az ösvényt, sikertelen próbálkozását szemlélve én inkább úgy döntöttem, átbújok az ágak között. Látszott, hogy már stabilizálódott kidőlt helyzetében, így nem is a váratlan elmozdulásoktól tartottam, hanem a benne lakó állatokkal való találkozástól. Később, az este folyamán, már a szállásunkon, amikor éppen azon tűnődtem, hogy előbb fürödjek vagy vacsizzunk, kipottyant a hajamból egy pók. Ez eldöntötte a kérdést.

A következő reggel busszal Zalaszántóra mentünk, ahonnan aztán visszabuszoztunk a Hidegkúti major megállóhelyhez. Hidegben, ködben indultunk neki az egyre emelkedő útnak, vissza Sümeg felé. A Tátika-vár alatti pihenőbe érve már oszlott a köd, az útjelző táblán figyelmeztető üzenet várt: "Várrom 600 méter. Most jön a java!" Kicsit meg is ijedtünk, hogy eddig is kemény volt, mi jöhet ezután? Ezután egy, a ködből kiemelkedő, ősfás hegyoldalban vezető ösvény jött, ami sokkal kényelmesebb volt, mint a pihenőig vezető utunk. Itt jöttünk rá, hogy Tátika-szempontból mennyire jó döntés volt, hogy Zalaszántó felől jöttünk, mivel így az elején túlestünk a hegymászáson, és Sümegig már csak ereszkedünk és szintben megyünk. A Sümeg felől érkezőknek viszont tényleg ez a várhoz vezető szakasz a legkeményebb. Már ha felmennek, mert ugye a várrom is kitérő a Kékről. Egyébiránt ajánlom mindenkinek, hogy másszon fel a romig, mert az önmagában is lenyűgöző látvány. Állítólag a panoráma is az. Mi ebből az alattunk gomolygó köd tetejét tudtuk megcsodálni, és a szemközt időnként elő-előbukkanó zalaszántói sztúpa ragyogó-fehér foltját. Igazából minden tekintetben a Tátika volt a napi szakasz csúcspontja, innentől már csak kényelmes baktatás jött Sümegig.

A negyedik napon újra Zalaszántóra, majd a Hidegkúti majorhoz buszoztunk, ahonnan visszaindultunk Zalaszántó felé. A sztúpánál hosszabban elidőztünk, majd a Szent Donát kápolna dombjáról megcsodáltuk a panorámát. A Rezi-hegy alatt nagyon sejtelmes, buja aljnövényzettől romantikus erdőn vágtunk át (túra-karrierünk első három kullancsát begyűjtve), majd elindultunk fölfelé. De nem kicsit, hanem nagyon. Anno Írott-kőtől nagyon tartottam, mindenki azt mondta, hogy szakítós. Ahha, na aki szerint Írott-kő szakítós, menjen fel a Rezire. Amúgy elképesztő szép volt az a hegyi út, amit meg kellett mászni, de volt olyan pont, ahol már csak az vitt előre, hogy tudtam, hogy ha itt megállok, akkor legfeljebb négykézláb indulok el újra. A botok természetesen a szállásunkon, a sarokba állítva pihentek, mondván tegnap sem kellett, ne vigyük a plusz súlyt. A Kék a Rezi vár alatti parkolón át visz Rezi településre. Jól meg is beszéltük, miközben tényleg a saját korlátainkat leküzdve kaptattunk felfelé, hogy nincs az a pénz, hogy még a várromhoz is felmenjünk. Aztán a parkolóba érve ledobtuk magunkról a fáradtságot, és felmentünk a várhoz. Lebonyolítottunk egy rövidebb eszmecserét a védőtetők természetéről (aki látta már a romot, talán érti, miért merült ez fel), aztán hosszasan csodáltuk a panorámát (ezen a napon nem volt köd), végül elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket. Végül leereszkedtünk Rezi településre, ahol greffit rögtön a legjobb barátjává fogadta egy vörös kandúr. Pecsételtünk, és robogtunk is tovább a Gyöngyösi csárdához. Pont úgy jött a busz, hogy egy kényelmes, második ebédre már nem volt időnk, de egy pohár sör belefért.

Az utolsó napra esett a harmadik szakasz legkevésbé izgalmas része. Igazából azon izgultunk a leginkább, hogy úgy érünk Keszthelyre, hogy rögtön vonatra kell szállni, vagy lesz idő még beülni a Csaba Borozóba. Na de most egy kicsit előreszaladtam. Szóval busszal érkeztünk a Gyöngyösi csárdához. Hosszas országúti battyogást követően éles hajtűkanyarral végre ráfordultunk a Hévíz felé vezető ösvényre. Megcsodáltunk egy régi izraelita temetőt, és nagyjából ennyi érdekesség esett Hévízig. Végiggyalogoltunk a városon, megkerültünk a tavat, majd a Hévíz-Keszthely közötti nyílegyenes bringaúton átsétáltunk Keszthelyre. Ez túrázóként nyilván kényelmes, a kerékpárosoknak nem annyira, de hát erre visz a Kék. Amúgy ezen a szakaszon hoztuk a legjobb időnket, de a végére alaposan elfáradtunk. És a feszültség kioltása végett mondom, volt időnk beülni a Csaba borozóba. Márciusban innen folytatjuk! :)

Pár szót még a sümegi szállásunkról és az étkezésekről. A Kisfaludy vendégházban laktunk, ami ideális választásnak tűnt olyan szempontból, hogy a túra útvonalára esik, három percnyire van a buszállomástól, és ezen a három perces úton van posta, gyógyszertár, élelmiszerbolt, Rossmann. Az egy kicsit fura volt előzetesen, hogy a kétágyas szoba és a kétszobás, konyhás apartman ugyanolyan áron volt foglalható, nyilván az utóbbit foglaltuk. Aztán kiderült, hogy valószínűleg azért kaptuk meg ilyen jó áron az apartmant, mert egy alapos felújítás már ráférne, de az a tény, hogy két szobában tudtunk terpeszkedni, és egy saját konyhában tudtuk a szendóinkat összerakni, feledtette a hely hiányosságait. A szálláshoz reggeli járt, az elég jó volt. Vacsit általában szállásunk éttermében ettünk. Klasszikus kockásabroszos, magyaros ételes a választék - ezekben a napokban valahogy pont ezekre volt igényünk. Az egyetlen kivételt az első este tettük, amikor a várnézés után farkaséhesen ültünk be a várhegy lábánál lévő Várcsárdába. Kicsit bizonytalanok voltunk, hogy nyitva van-e egyáltalán, de nagyszerű döntésnek bizonyult a választás: greffi kiváló pacalt fogyasztott, a helyi cimbalmos cigányzenész pedig remek társaságnak bizonyult, nem csak a zenéje miatt (bár tény, hogy azoknak is elhúzta a nótáját, akik nem is tudtak róla, hogy van nekik).

Egyrészt izgalmas, hogy most a Balaton-felvidék felé vesszük az utunkat, másrészt azért kicsit sajnáljuk is, hogy elbúcsúzunk Kőszeg-Sárvár-Sümeg vidékétől, mert nagyon jól éreztük magunkat ezeken a helyeken. A harmadik szakaszon pedig külön élmény volt, hogy bárhol is jártunk, előbb-utóbb mindig feltűnt a láthatáron a Sümegi vár, és akkor már tudtuk, hogy irányban vagyunk.