Újévi fogadalomnak talán nem nevezném, de január elején megbeszéltük Greffivel, hogy idén minden hónapban legalább kétszer elmegyünk túrázni. Úgyhogy február utolsó hétvégéjén meg is ejtettük az idei első utat.

Nem kellett sokat gondolkozni, melyik szakasznak vágjunk neki: kettő van félbehagyva: a 16-ost Pilisszentlászlón szakítottuk meg, durván 14 km van még belőle, a 17-est pedig a Nagy-Hidegről kellene folytatni, de ahhoz először fel kellene menni a Nagy-Hidegre. Utóbbit egyelőre jegeljük, az előbbihez korábban kellett volna kelni, mint amihez most energiánk volt. Így aztán a 14-es szakasz mellett döntöttünk, ez egy kényelmes 14 km, akkor is megcsináljuk sötétedés előtt, ha nem kelünk hajnalban.

Nos, mint kiderült, nagyon sokan gondolkodtak hasonlóan, de erről majd később.

Szóval február utolsó szombatján remek, napsütéses időben kivillamosoztunk Hűvösvölgybe. Megkerestük a pecsétet az állomáson, pecsételtünk, majd mind kik jól végezték dolgukat, leültünk reggelizni. (Nekem valószínűleg ezen a ponton sikerült egy zsepivel együtt kidobnom a maszkomat is a szemetesbe, de ez csak utólagos rekonstrukciója a feltételezett eseménysornak. Még jó, hogy volt nálam csősál...) 10.15-kor már neki is vágtunk az útnak, én hatalmas lendülettel indultam Piliscsaba felé, míg Greffi utánam nem szólt, hogy tán ne arra.... Nagyjából a Hármashatárhegyi repülőtérig piszmogtunk az új túrabotjaink megfelelő magasságának beállításával. Ám miután ezt sikerült belőni, csoda történt. Rólam tudni érdemes, hogy azért járok kizárólag Greffivel túrázni, mert más előtt nem vállalom, hogy miközben én minden lépésnél az életemért küzdök, óvodások röhögve szaladnak el mellettem. Dagadt vagyok és nagyon kényelmes, ezért aztán lassú. Nagyon lassú. De a botok valamit átkapcsoltak. Egyszerűen nem bírtam a magam tötymörgő tempójában menni, vitt a lendület. Idővel a tüdőm is megszokta a váratlan terhelést, szóval jó élmény volt.

Visszatérve a hasonlóan gondolkodókhoz: rengeteg ember volt. Nagyon sok. Nyilván, szombat, szép idő, budapesti útvonal... De én még olyat nem tapasztaltam, hogy egész nap kerülgették egymást az emberek az ösvényen, volt, ahol lépni nem lehetett egy-egy nagyobb szembejövő csoporttól. Greffi tehát morgott. Ő azért megy túrázni, hogy ne lásson embereket. Ilyen szempontból nem volt bölcs az útvonalválasztás.

Felértünk az Árpád-kilátóhoz, ennyi embert egy helyen hónapok óta nem láttam. A kilátás csodás volt, a szél fújt.  Megörülvén annak, hogy ilyen jó időt futottunk a kezdeti szüttyögés után, le is ültünk egy korai ebédre. Illetve én lelkierőt is gyűjteni, mert jó 10-15 éve elég sokszor megmásztam a Fenyőgyöngye-Hármashatár-hegy útvonalat, s még kvázi-versenysportoló koromban is sípolva vettem a levegőt a vége felé, így aztán semmi jót nem vártam az előttünk álló néhány kilométertől. Greffi nyugtatgatott: "Alig 100 méter emelkedés lesz, ne parázz...". Ahha, csak azzal nem számolt, hogy előtte ereszkedünk vagy 50-et, amit utána vissza is kell mászni... Na, mindegy, lementünk Fenyőgyöngyéhez. A hegy tetejéig tartó utunkat nem részletezném, legyen elég annyi, hogy most kicsit korábban jött el a 10 km-nél esedékes holtpontom. De felmentünk. Káprázatos kilátás, még több ember, még durvább szél. Pecsételés. Kötelező fotó a Guckler Károly-kilátóból,  kötelező préselt emlékérme begyűjtés - tudom, fura dolgokat gyűjtök -, menekülés szélvédett helyre. És itt jött a nap legszürreálisabb része. Talán valami flashmob lehetett, vagy furafajta tiltakozás, de a Hangár Bistro előtti teraszon 3 pár tangózott, hatalmas elszántsággal. Zene is volt, bár nem élő. Nem maradtunk hosszasabban, kideríteni az okokat, mert a szél továbbra is tűrhetetlenül fújt.

A szakasz nehezén már túl voltunk, a Virágos-nyeregre pikk-pakk átértünk, s akikkel itt pecsételtünk, jóformán már végig együtt haladtunk. A Téglagyárhoz való ereszkedésben a legnagyobb izgalmat az jelentette, amikor újra és újra kereszteztük hatalmas hurkokat téve, az amúgy nyílegyenesen a célunkhoz vezető biciklis-kék útvonalat. Több, mint kétszeres távot tettünk meg, mert szabálykövetően maradtunk a kéken, bár ettől Greffi újfent nagyon ideges volt.

Mégis, minden hőbörgés ellenére kényelmesen elértük a 16.00-ás buszt, amin kb. olyan volt a hangulat, mint egy osztálykirándulásról hazafelé. A legtöbben a Kéktúra füzetet bújták, hogy legközelebb hova menjenek pecsétvadászatra, majd idővel mindenkinél előkerült a hazafelé hova ugorjunk be vacsiért-téma.

Zanzában a lényeg:

Jó ez a szakasz, mert (budapestieknek) nagyon közel van, jó a tömegközlekedés az elejéhez, a végétől, sőt, ha menet közben kiszállna az ember, akkor is. Remek panoráma nyílik a kilátóhelyekről, s ha épp nem fújja le az ember haját a szél, nagyon jól lehet fűben ülni a Hármashatár-hegy tetején.

Az, hogy valaki talál-e benne kedve ellen való dolgokat is, talán leginkább mentalitástól függ.

És a számok: 14,2 km, kb. 5,5 óra alatt. És ebben benne van az összes üldögélés-piszmogás. Azt gondolom, hogy ha idén tényleg aktívabbak leszünk, ezen az időn lehet javítani, de nem feltétlenül célunk. A lényeg, hogy megyünk. :)