A legutóbbi posztban írtam róla, hogy az egész kéktúrázás onnan jött, hogy kitaláltuk, hogy az idei őszi kiruccanásunkat kirándulással akarjuk tölteni. A szakasz kiválasztásához két feltételem volt: mivel piszkosul nincs állóképességem, kezdésnek olyan helyre menjünk, ahol nem kell napi 10 km-nél többet kutyagolni, s nem kell nagyon magas hegyeket megmászni. Így magától értetődik, hogy az összesen 40 km-es, Nagy-Hideges-Csóványosos börzsönyi szakasz mellett döntöttünk.

Szépen be is osztottuk, hogy négy pecsételő hely van út közben (Törökmező turistaház, Kisinóci turistaház, Nagy-Hideg-hegy, Nógrád), ebből kettő helyen megalszunk, Nógrádból hazajövünk. Így éppen csak sétálgatunk egy kicsit minden nap, és van idő láblógázni, egymással foglalkozni.

Az első, amit megtanultam a Kéktúráról, hogy "úgysem úgy lesz...". Mivel próbálom fejleszteni a spontaneitásom, jó tréninget találtam magamnak. Amint elkezdtem nézni a turistaházak honlapjait, feltűnt, hogy a Nagy-Hideg-hegyit kivéve, ami teljesen korrekten kitér mindenre, a többinél kizárólag csoportok és erdei iskolai látogatások feltételei vannak feltüntetve. Semmi gond, írtam a törökmezői kontaktnak, hogy árulja el, hogy mi a helyzet az egyéni turistákkal, mire azt a rendkívül szellemes választ sikerült kiprovokálnom, hogy turistaházuk természetesen fogad turistákat... Khm. Köszi. Végül egy további postafordultával kiderült, hogy ja, azon az estén, amikor nekünk jó lenne (szabi már ki volt véve ezekre a napokra), mégsem, mert csak akkor fogadnak, ha csoport is van, és akkor nincs. Végül is érthető. Kisinócon eleve nem terveztünk megállni, de már épp barátkoztam a 20 km-es caplatás gondolatával, amire másnap viszont csak egy hegymászás jutna, mikor befutott az email a Nagy-Hidegről, hogy az általunk megjelölt napon teltházuk van, így ők sem tudnak fogadni. Én meg - akkor még kishitűen - azt gondoltam, két nap egymás után 20-20 kilcsi, úgy, hogy a második nap első felében csak hegyet mászunk, kizárt... Tehát újratervezés. Törökmező és Kisinóc között fekszik Kóspallag, számos vendégházzal. Első nap odáig megyünk, ott alszunk. Na de hogy legyen a folytatás? Akárhogy forgattuk, arra jutottunk, hogy csonka-túra lesz a vége. A második nap felmegyünk a Nagy-Hidegre pecsételni, majd visszajövünk Kóspallagra, harmadnap pedig úri kedvünktől függően eldöntjük, hogy felülünk a buszra és hazajövünk, vagy átkirándulunk Királyrétre. (Utóbb kapóra is jött, hogy egy nappal lerövidült a túránk, mert így részt tudtam venni egy hirtelen jött szakmai úton, ami pont a tervezett negyedik napra esett).

Na de, most hogy a szervezést ilyen alaposan körüljártuk, vágjunk neki a túrának!

Nagymaros

Csütörtök reggel felültünk a Nagymarosra tartó vonatra, melynek 40 perces menetidejére sikerült egy 30 perces késést rádolgoznia (pontos indulás mellett), így újra utolért minket az "időben akartunk indulni, de megint fél tíz lett belőle"-átkunk. Nagymaroson a vonatállomáson (a Budapestre tartó oldalon) pecsételtünk, s az állomás épületében még el tudtunk menni mosdóba is a nagy kaland előtt. Majd megindultunk, s meglepően gyorsan kiértünk az egyre emelkedő utcácskákon az erdőbe. Ez a túra - nekem fotel-turistának - annyival jobban indult, mint a legutóbbi, hogy már volt viszonyítási alapom, hogy kb. mit jelent, hogy 400 métert emelkedünk, s kb. mennyi idő lesz megtenni, így ezeken nem stresszeltem, csak mentem. Valójában ez az első szakasz, a Julianus barát-kilátóig, kimondottan változatos, s ezért élvezetes volt.

Kilátás a Julianus-toronyból

Aztán ahogy elindultunk lefelé a Hegyes-tetőről, jött a szél. Na az elég szívás volt, mert gyakorlatilag Törökmezőig fagyasztgatott minket, az amúgy gyönyörű, napos idő ellenére. A hegyről leérkezve csapásréteken (ahol az ökröket hajtották a vásárra) caplattunk Törökmező felé. Valójában ez a caplatás úgy nézett ki, hogy ökörhugyozás-nyomvonalon kerülgettük a réten elszórt tölgyeket, miközben a rét mellett egyenesen haladt egy földút, ami ugyanoda vezetett. Érdekes módon ennek a 17-es szakasznak az volt az egyik legidegesítőbb jellemzője, hogy nagyon sokszor eljátszotta, hogy az erdei úttal párhuzamosan bevitt a kék a susnyába, majd visszacsatlakoztatott ugyanarra az útra. Számunkra nem igazán volt élményfokozó, hogy a jól járható úttól két méterre botladozunk az aljnövényzet által benőtt ösvényen, s ugyanoda jutunk, de legyen ez a mi bajunk.

Ezt követően a Törökmező turistaházig sok izgalom már nem jött közbe. Odaérkezve viszont határozottan kezdtünk örülni, hogy nem ott szállásoltuk el magunkat, láthatóan a karbantartók uralták a terepet - nem sok romantikázós-pihenéshez lett volna hangulatunk a társaságukban. Így gyors szendvicsezés után a nemüzemelő étterem bejáratánál pecsételtünk (volt tintapárna!), s tovább is indultunk a hátsókerten át vezető kéken Kóspallag felé.

Ez a szakasz elég változatos volt, haladtunk erdőben, patakokat keresztezve, fennsíkon, villanypásztorok által kijelölt ösvényen, megkerültünk hatalmas szántókat, majd újra erdő. A napnak ebben a részében már azt számolgattuk, hogy odaérünk-e vajon a településre, mielőtt a helyi vegyesbolt bezár, fél ötkor. Végülis Kóspallaghoz érve csaltunk egy picit, letértünk a kékről, ami biztonságos gyalogúton, kicsit nagyobb kanyart leírva vitt volna be a községre, mi viszont az országúton, az alsó csücskéről támadtuk a települést, mivel ide esett közelebb a szállásunk. S mivel 4 óra környékén érkeztünk, a vendégház utcájánál szétváltunk - Greffi a nagy zsákkal elment lecuccolni, én meg még elmentem bevásárolni.

Az első nap mérlege:
Nagymaros - Kóspallag: 18 km (bolttal együtt 19).
Indulás: 9.30 - érkezés: 16.10.

A következő reggelt kicsit kényelmesebben indítottuk, 9.30-kor léptünk ki a szállás ajtaján, aztán még negyed órán át vadásztunk a házigazdánkra, mire tényleg el tudtunk indulni. Amitől előzetesen kicsit tartottunk, hogy izomláz, meg ilyenek, na attól tényleg nyögtünk, ha le kellett ülni vagy felállni, de kirándulás üzemmódban szerencsére nem hátráltatott. A Kóspallagról kivezető kálvária út nekem annyira nem lett a barátom, elég erős kaptató volt, tűző napon, de az ezt követő Ló-hegyi-patak völgyén át vezető útvonal szuper!

A patak

Egyrészt lefelé kell menni ;) , másrészt patakon kell átugrani, harmadrészt a fejünk fölött összezáruló csalánoson kell átküzdeni magunkat, és hopp, egyszercsak elénk bukkan a Kisinóci turistaház. Itt is már téliesítésben volt a személyzet, akikkel ráérősen kitárgyaltuk, hogy másnap - szombaton - hogyan is fogunk tudni buszra szállni, vonat iránt.

A turistaház

Amíg greffi beszélgetett, én a terasz bejáratánál pecsételtem - itt is volt tintapárna. A háztól továbbindulva turista-csomóponthoz érkeztünk a Pokol-völgyi pataknál. A nap pozitív élményeinek hatása alatt optimizmussal telve vágtunk neki a kéknek. Mert akkor még nem tudtuk, hogy mi az az Inóci-vágás. Nem azzal van a baj, hogy 400 métert emelkedik, mi az nekünk... A baj az, ahogy. A négy kilométert körülbelül másfélszeres idő alatt sikerült megtenni, mert száz méterenként nem bírtam tovább menni. Nem azért, mert lihegtem, és szétszakadt a tüdőm, hanem mert utáltam. Aztán gyűlöltem. Aztán már vissza akartam fordulni.

A kedvenc irtásom

Az, hogy egy irtáson keresztül egyenletes ütemben folyamatosan megyünk felfelé, és közben semmi látnivaló nincs, semmi amire rá lehetne csodálkozni, az egyik oldalról drótkerítés szépíti a vizuális élményt, és csak mész és mész és mész, na ebben semmi örömet nem tudtam találni. Sőt, olyannyira elvette az életkedvem, hogy hiába értünk be az erdőbe, azt is utáltam. Egy ideig. Azért amikor már a Nagy-Hideg teteje felé jártunk az égigérő fák és sziklatömbök között, s időnként kiláttunk az alattunk elterülő tájakra, azt nem lehetett nem szeretni.

A Nagy-hidegi turistházat is éppen felújítják, de a munkások nagyon segítőkészen megmutatták a falnak támasztott ablakok mögött megbúvó pecsétet (szintén volt tintapárna), s útbaigazítottak minket a bejárat felé is. Pont két órakor léptünk be a házba - ezt onnan tudjuk ilyen pontosan, mert kettőkor zárt a büfé. De a kiszolgáló hölgy nagyon kedvesen mondta, hogy ha gyorsan kitaláljuk, mit szeretnénk, akkor ki tudja adni, mielőtt elmegy takarítani, s ha kint nem sikerült pecsételnünk, azt is tudunk nála. Mivel eléggé fáztunk és az ebédidőben is alaposan benne voltunk, kb. egy órát elüldögéltünk a szendvicseink, kávénk, jägerünk felett, ki-ki ízlése szerint. Végül elindultunk lefelé, és kimondottan örültem, hogy Kisinócig ugyanarra megyünk vissza, mert így azokat a szakaszokat is meg tudtam csodálni, amiket fölfelé még az árok hatása alatt utáltam. Az irtás lefelé is borzasztó volt, a talpunk alól kigörgő kövek miatt nem is lehetett sokkal gyorsabban haladni, mint fölfelé. S itt lefelé menet találkoztunk az első túrázókkal a két nap alatt, drukkoltunk nekik, hogy sötétedés előtt elérjék a céljukat. Kisinócról már nem a túra útvonalán mentünk vissza Kóspallagra, így nyertünk 1 km-t, ráadásul a kocsma is jobban útba esett. :)

A második nap teljesítménye:
Kóspallag - Nagy-Hideg-hegy - Kóspallag: 17 km.
Indulás: 9.45 - érkezés: 17.15.

Egy dologban voltunk biztosak a harmadik nappal kapcsolatban: reggel alszunk. A szállásunkat 11-kor kellett elhagyni, a településről busz 9.40-kor és 12.40-kor indult. Az előbbit passzoltuk, az utóbbin hezitáltunk. Annyira nem volt szuper a kocsma, hogy két órát akartunk volna ott üldögélni, pláne, hogy kártya sem volt nálunk. Viszont nekem bedurrant a térdem, na nem nagyon, épp csak annyira, hogy háromszor meggondoljam, hogy van-e benne még 6 km, Királyrétig. Végül úgy döntöttünk, hogy ha már kirándulni jöttünk, menjünk el Királyrétre. Így a szokásos 9.30-as indulásunkat 10.30-ra tolva, kicsekkolás után elindultunk Kisinócra. Már ezen a Kóspallag-Kisinóc közúti szakaszon látszott, hogy beütött a szombat, rengetegen tartottak velünk egyfelé. A kisinóci csomópontnál a zöldre fordultunk rá, és egy nagyon kényelmes, levezető 4 km-es sétával értünk át Királyrétre, szuper kiránduló idővel, rengeteg túrázó között. Mivel itt még volt időnk az erdei vasút indulásáig, a két svédasztalos étterem egyikében szereztünk magunknak asztalt, és végre ettünk valamit, ami nem szendvics vagy konzervbab. Levonatoztunk Kismarosra, ahol most kicsit szerencsésebb ütemben tudtunk csatlakozni a budapesti vonathoz - volt időnk lóhalálában jegyet venni..

Összességében nagyon jó élmény volt. Kiderült, hogy sokkal többet bírunk, mint amennyit vártunk magunktól. Éppen ezért úgy is határoztunk, hogy amikor elindulunk befejezni a 17-es szakaszt - tavasszal, mert idén már csak ránk sötétedne -, akkor megejtjük az első 20 pluszos menetet. Szigorúan Királyrétről indulva támadjuk a Nagy-Hideget (semmi nem tudna rávenni, hogy még egyszer nekimenjek az irtásnak), meg sem állunk a Csóványosig, és begyűjtjük a hiányzó pecsétet Nógrádon. Addig meg gyakoroljuk a fél tíz előtti indulást. :)