Elég különbözően állunk a gyalogtúra műfajához. Greffi mindig lelkesen mesél a gyerekkori családi kirándulásokról, az iskolai vándor- és vízitúrákról. Én viszont negyven kilóval ezelőtt, aktívan sportolós korszakomban is hidegrázást kaptam az erdőn-mezőn talpalástól, s ez azóta sem sokat változott.
Mégis én vetettem fel, hogy vágjunk neki a Kéktúrának, s ennek a látszólag minden meggyőződésemmel ellentétes felbuzdulásnak éppúgy praktikus, mint egészségügyi és családi okai is vannak. Ráadásul a pecsétgyűjtési lehetőség a gyűjtőszenvedélyemre hatva motivál a kirándulásra.
Be is szereztük a Kéktúra füzeteket, leegyeztettünk októberben néhány napot, mikor mindketten el tudunk szabadulni a munkából, és nekiültünk kiválasztani a szakaszt, amivel belevágunk. Két feltételem volt: nem vagyok hajlandó napi 10 kilométernél többet gyalogolni, s passzolnám a komolyabb hegyeket. Be is választottunk egy olyat, amiben csak két hegyet kell megmászni, és az első nap közel 20 kilométerre van egymástól a kiindulópontunk és a szállásunk. Na de erről bővebben majd az aktuális posztban írunk.
Józan belátás szerint ennek nem érdemes nekivágni felkészületlenül, így a megfelelő felszerelés – pl. túrabakancs mindkettőnknek – beszerzése után, - mintegy tréningjelleggel - ellentmondást nem tűrően kijelöltem a 15. szakaszt: Rozália téglagyár–Dobogókő, 22,3 km, megmászandó a Kevély-nyereg, s Dobogókő is fenyegető magasságokban van. Így kiderül, hogy A) a kanapéról felemelve a fenekünket bírunk-e ennyit gyalogolni, B) ha igen, mennyi idő alatt... Lelövöm a váratlan fordulatot: nem tudtunk. Vagy tudtunk volna, ha nagyon akarunk, de végül nem akartunk.
A közvetlen előkészületeket Greffi végezte, kinézte a buszt Roziig, csekkolta az utolsó buszt Dobogókőről, s kijelölte a menekülési útvonalakat, ahol végkimerülés esetén meg tudunk szökni. Ehhez én már csak a kék színű tintapárnát tettem hozzá, s a szendvicseket.
Szombat reggel félálomban megreggelizve összepakoltunk, s elindultunk a Szentlélek térre. Ahol is lekéstük a kinézett 218-ast, így fél órát álldogáltunk a megállóban egy szintén kirándulni készülő gyerekcsapat társaságában. Már épp azon agyaltunk, hogy elég megalázó lesz, ha ezek a gyerkőcök otthagynak minket, mint a szél, de Rozinál kiderült, hogy ők Hűvösvölgy felé indulnak.
Mi elkészítettük a tettvágytól duzzadó, optimista szelfiket az első kék jelzés mellett, s nekivágtunk a Budapest–Esztergom vasút mellett haladó ösvénynek. Erről letérve máris egy meredek emelkedővel szembesültünk, az elején még aszfalt volt, majd egyszer csak kiléptünk belőle a zöldbe, s ott folytattuk a rendíthetetlen kaptatást. Mire felértünk a tetejére, háromszor szakadt szét a tüdőm, ellenben roppant büszke voltam magamra, hogy én már megmásztam, amit meg kellett, innentől sima ügy. Én kis naiv... Pilisborosjenő felé haladva Greffi felmutatott a fölénk magasodó hegy két huplija közé: az ott a Kevély-nyereg, oda megyünk. Ja, s Dobogókő „picit” magasabban van.
Pilisborosjenő után a zöldbe visszaérve balról egy kálvária emelkedett fölénk, s onnan éppen mosolyogva battyogott le egy pár, akik már egyszer megelőztek minket, s most újra megtették. Nem sokkal később viszont beértük őket, mivel a Teve-szikla előtt három felé ágazott az ösvény, s elbizonytalanodtak. Mondjuk mi is, de végül mi találtuk meg a jelzést a legkevésbé valószínűnek tűnő ösvény melletti bokor aljában. A szikla fölött lábunkat lógázva megejtettük a második reggelit. Itt lekanyarodhattunk volna az egri díszletvár felé, de már ezen a ponton éreztük, hogy lesznek gondjaink az idővel, úgyhogy inkább nekivágtunk a Kevélynek. A következő megállónk a Nagy-kevélyi-kőfülke volt, amihez igen kalandos úton lehetett felmászni. Én passzoltam, Greffi viszont ki nem hagyta volna. Végtelen emelkedő végén végül megérkeztünk a nyeregre (még éppen láttuk továbbindulni a párt, akivel már kétszer találkoztunk), s a tisztás közepén végre belenyomtuk az első pecsétet a füzetekbe. Ezt meg is ünnepeltük egy gyors ebéddel, és megállapítottuk, hogy jó lenne valami vízvételi lehetőség.
Innen a gerincen vezetett tovább az út, a kedvenc erdő-típusomban, amit én csak katedrális-erdőnek hívok: ritkábban növő, égig érő fák, amiknek a lombja valahol a magasban ér össze, színes, szűrt fények jutnak csak le hozzánk, és elképesztő a csönd. Csobánka mellett értünk ki a zöldből, s a csöndből is – innentől kezdve biztosak lehettünk benne, hogy bármi történik, nem kell az erdőben éjszakáznunk, a közeli főúton haladó autók, motorok zúgása gyakorlatilag állandósult (meg a fagyiskocsi zenélése is...). Ezzel együtt rögtön a nyakunkba kaptuk a teljes intenzitással perzselgető későnyári napot is, nem vesztegettük tehát az időnket megállással a következő zöldig. Ez volt az a pont, ahol már biztosan tudtuk, hogy Pilisszentkeresztnél befejezzük a túránkat, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigi tempóval nem fogunk felérni Dobogókőre az utolsó haza-busz indulásáig. Ugyanitt volt egy kis egy helyben toporgás, hogy bemenjünk-e Csobánkára vízért, vagy éljünk beosztással, Szentkeresztig kibírjuk... Valamivel később Greffi némi térképnézegetés közben kiszúrta, hogy egy kápolna mellett fog elvezetni az utunk, ami mellett van egy kút. Itt végül megint lakmároztunk egyet, nyakon öntöttük magunkat, megtöltöttük a kulacsokat a forrás büdös (Greffi szerint :) ), ám szomjcsillapító, a helyi legendák szerint gyógyhatású vízével.
Az eddigiekben is elég sok emberrel találkoztunk, de innentől aztán jócskán megugrott a népsűrűség. Meg is állapítottuk, hogy ezek mennyivel okosabbak, mert Dobogókőről indultak... Tényleg rengeteg gyalogos, futó, bringás jött szembe. Állatot kevesebbet láttunk: főleg tücsköt-bogarat, pillangókat, néhány párosujjú patás nyomot. Így aztán rendkívüli izgalmat jelentett az úton átszaladó egy darab mókus, és a jelenlétünktől ledermedt, ám rendkívül cuki erdei egér.
Nagyjából itt, 15 kilométeres távnál jutottam el a holtpontra, amikor minden energiámat arra kellett fordítanom, hogy egyik lábamat a másik után tegyem, s nem voltam túl jó partner a Greffi által kezdeményezett könnyed csevegésben sem. Ha itt lett volna menekülési pont, tuti hazáig szaladok. De nem volt, és Greffi nem győzött biztatni, hogy mindjárt a Dera-szurdoknál vagyunk, ami csudaszép.
Végül kibukkantunk egy placcra, ami tömve volt parkoló autókkal, s szalonnasütés illata szállt a levegőben, emberek hemzsegtek és nyüzsögtek. Kiderült, hogy ők mind a szurdokot jöttek megcsodálni. Találtunk egy padot, lihegtünk egy sort, majd részemről mérsékelt lelkesedéssel nekivágtunk az utolsó etapnak. A lelkesedésem még lejjebb kúszott, mikor az erdőbe belépve az első fára ki volt rakva egy felhívás, hogy legyünk szívesek a kék háromszöget követni, mert a szurdokban egy-két hidat kénytelenek voltak elbontani. De mikor elszökdécselt mellettünk egy család három gyerekkel, mondván: de jó, akkor a patakban kell tapicskolni, akkor nekem sem volt arcom azt mondani, hogy én nem megyek erre. Ráadásul folyamatosan érkeztek a szurdokból az emberek, szóval valami mégis lehetett ott. Azért biztos ami tuti, megkérdeztünk egy idősebb párt, hogy végigjárható-e az útvonal, és mondták, hogy persze... Szívás lett volna beletenni a lábunkba még egy kilométert, aztán visszafordulni a kerülőútra. Akkor legalábbis így éreztem.
Aztán ahogy beléptünk a sziklák közé, mintha elfújták volna a fáradtságot. Annyira más jellegű figyelmet és mozgást igényelt a szurdok bejárása, hogy a végén Greffi legnagyobb megdöbbenésére még valami kirándulós nótára is rágyújtottam. A frissesség nagyjából Pilisszentkereszt határáig tartott ki, ahol már tényleg csak a jutalom-sör lebegett a szemem előtt. A településre érve, miután már megláttuk a főutat, meglepő módon a jel még visszaküldött a susnyásba, nem is nagyon akartuk követni. Ám pár lépés után kiderült, hogy a kertek alatt bejutunk a központba, ahol egy park mögött meg is láttuk az italdiszkontot, sarkán a felfestett pecsét szimbólummal. Rárepültünk, pecsételtünk az ablakrácsra rögzített pecséttel, majd konstatáltuk, hogy ez nem a kocsma. Némi sétával azt is elértük, s bár a pecsétünk megvolt már, a jutalom sört kikértük.
Volt időnk a kocsma teraszán ejtőzni, mert, amikor pecsételtünk, akkor ment el a busz, s a következőre egy órát kellett várnunk. Amin persze nem tudtunk leülni, mert azok foglalták el az ülőhelyeket, akik eljutottak Dobogókőig (pl. a már sokat emlegetett pár :) ). Mindenesetre hazafelé zötykölődve jutott időnk mérleget vonni: eredményes, egészséges napot zártunk, s első felbuzdulásunkban egészen biztosan tudtuk: remek ötlet volt belevágni!
S néhány szám, azoknak, akiket ez (is) érdekel:
Rozi-Pilisszentkereszt: 18,6 km.
Indulás Rozitól: 9.30, érkezés a kocsmába: 17.30. (Átlagsebességet légyszi ne számoljatok :D )
