Az előzőleg megkritizált kötetekből egy olyan volt, amit tényleg szerettem. Ez a második.

moly

Rendszeresen hivatkozom arra, hogy az egyes blogokon, könyves fórumokon általában milyen a magyar olvasók visszajelzése. Az esetek többségében ez jó előrejelzés szokott lenni (nekem), hogy én hogyan fogok viszonyulni az adott könyvhöz. Ez most a kivételt képező darabok közé került, mert nem igazán szerette a hazai közönség, én viszont nagyon. Eddig egyedül A fehér királynéban éreztem a karaktereket annyira kidolgozottnak, a főhőst annyira valószerűnek, és a történetmesélést annyira magával ragadónak, mint most Az állhatatos hercegnőben.

Ráadásul itt jött be a szereplők új generációjának az a frissítő hatása, amit A fehér hercegnőben hiányoltam. A regény központi alakja Aragóniai Katalin. Szerettem, hogy az eddig megtört, bánatos, mellőzött, öreg, ájtatos, félreállított királynéként megismert nő fiatalkorát mutatta be a szerző. És bár a megalkotott személyiség nyilván spekuláción és fantázián alapul, szerintem nagyon izgalmas karakter lett belőle.

Képzeljünk el egy lányt, akinek a szülei Európa leghatalmasabb uralkodópárja - apja Aragóniai Ferdinánd, anyja Kasztíliai Izabella. Kisgyermek korát csatatereken tölti, s azt látja, anyja éppen annyira kiveszi a részét a hadsereg életéből, mint apja. Fiatal lányként az elfoglalt Alhambra minden pompáját és luxusát, a mór tudósok minden tudását megkapja. Három éves korától abban a tudatban nevelkedik, hogy ő lesz Anglia királynéja. Mindez nem elkényeztetettséget érlel benne, hanem olyan magabiztosságot és küldetéstudatot, ami az angol udvarban teljesen összeférhetetlen egy nő személyiségével.
Ehhez adódik, hogy a figyelmes és intelligens Arthur walesi herceggel szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás iránt, és megtervezik az új, jobb Angliát.
Majd a herceg meghal, Katalin magára marad, és egy olyan küldetést hagy rá szerelme, ami mindennel szembe megy, ami az ő helyzetében megszokott. Halálos ágyán arra kéri a herceg, hazudja azt, hogy a házasságot nem hálták el, menjen hozzá az öccséhez, az új trónörököshöz, Harryhez, és teremtse meg az országot, amit közösen megálmodtak.

Tetszett, ahogy a szerző a korábban már megismert szereplőket bemutatta. (Itt kell megjegyeznem, hogy az eddigiek közül az életműben ez íródott a legkorábban, annak ellenére, hogy a történet kronológiája szerint a hatodik helyen áll - arra akadok kilyukadni, hogy a blogon már szereplő regények, és szereplőik mind később íródtak, mint ez.) VII. Henrik alamuszi, az anyja, Margaret Beaufort ellenszenves és becsvágyó, Elizabeth királyné láthatatlan. Margaret Pole, aki érintőlegesen előkerült az előző két regényben, még gyerekként, most fontos szereplővé, Katalin legfőbb támaszává lép elő, és határozottan szerethető karakter. Kicsit kívülálló, mégis abszolút bennfentes, mint a letaszított királyi család, a Plantagenet-ág örököse.

Sokan írták a regény ellen, hogy hosszú és vontatott. Tényleg nem rövid, de elég nagy időszakot (közel negyven évet) ölel fel, és szerintem pont megfelelő volt egy-egy életszakasz feldolgozása. Egyedül talán az Arthur és Harry közötti "senkiföldje-időszak" lett egy kicsit túlírva, de számomra ez sem volt zavaró. És az, amit kimondottan nem szerettek az olvasók, talán az a fogás tetszett a legjobban: miután elkísérhettük Katalint fiatalkora, élete legboldogabb és legkeservesebb időszakában, házassága boldog és boldogtalan idejében, az elvesztett gyermekek gyászában, a regény azon a ponton ér véget, amikor megkezdődik a válásának tárgyalása. Egy mozgalmas életű nőtől akkor búcsúzik a regény, amikor még büszkén, magáért ki tud állni.

A továbbiakat pedig egy másik könyv meséli el.

 A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.