Edgar Allan Poe írásait soha nem tudtam igazán hova tenni. Nem tudok rajongani értük, de nincs is velük semmi bajom. Néha kicsit azt érzem, hogy nagyobb lelkesedést érdemelne tőlem ez a bizonyos körökben kult-szerző, de valahogy nem tud elkapni. Azért alapvetően jobb olvasás-élmény volt ez a kötet, mint a legutóbbi.

(moly)

A könyvben öt írás kapott helyet, a következőkben ezekről írok pár mondatot.

A fekete macska
Ez egy borzasztó történet. Önmagában is. Nehéz spoiler nélkül, éppen ezért csak nagyon röviden: egy gyilkosságot, és az ahhoz vezető utat írja le Poe, a bűnös szemszögéből. Így aztán nem is az események sora az, ami elborzasztja az olvasót, hanem az elbeszélőben lezajló lelki folyamatok, és a folyamatos leépülés befogadása teszi kellemetlen olvasmánnyá ezt a novellát. Úgy kellemetlen, hogy közben borzongat. Átéli az ember azt a zaklatottságot, amit az elbeszélő megél, miközben mesél a hétköznapit némi misztikummal fűszerezett történetről.

A Morgue utcai kettős gyilkosság
Ez a történet volt az első találkozásom Poe-val. Az első gimis év végén angolból az volt a nyári házi, hogy valamit angolul el kellett olvasni, majd egy kis összefoglalót írni belőle. Így utólag nem is értem, hogy hogyan bírtam kibogozni ezt a sztorit eredeti nyelven, de van egy olyan sejtésem, hogy az valami rövidített, butított példány volt, ami tizenvalahány évvel ezelőtt a kezembe került.
A történetről: Párizsban valaki elkövetett egy bestiális gyilkosságot, a tanuk beszámolói egymásnak ellent mondanak, a bevett módszerek és következtetések sorra megbuknak. Ám egy zseniális elmének nem okoz gondot az ügy felgöngyölítése.
Figyelem! Ez az írás irodalomtörténeti premier. Poe írta meg először a félelmetes logikával megáldott, furabogár úriembert, aki mások számára észrevétlen jelekből könnyedén összerakja a darabkákat, és kész elfogadni a leghihetetlenebbnek tűnő megoldást is. Ezen felül van neki egy csekélyebb értelmi képességekkel megáldott, ám lojális barátja, a narrátor, valamint egy vezető beosztású rendőr ismerőse, akit szívesen kisegít, ha elakad egy ügyben. Nem Sherlock és nem Poirot volt az első ebben a műfajban, hanem Poe karaktere: Monsieur C. Auguste Dupin.

Egy hordó amontillado / A vörös halál álarca
Ez két olyan nyúlfarknyi történet, hogy nem akarok velük két külön lélegzetvételben foglalkozni. Meg hát nem is igen szerettem őket.
Az első írás újfent egy bűntény elkövetésének lelki vonatkozásait mutatja be az olvasónak. Sokkal rövidebb idő alatt zajlanak az események, és az elbeszélő is más lelki alkatú ember, mint A fekete macska bűnöse, így máshogy is éli meg a történteket. Ráadásul, míg ott az első mondatokból kiderül, hogy miről lesz szó, itt a végső pillanatig nem tudja meg az olvasó, mire is megy ki a játék.
A második írás nekem kicsit Oscar Wilde-osan halmozta a jelzőket, érzésem szerint a legfőbb szándék a misztikus atmoszféra megteremtése volt. Hogy eközben mi zajlott le a színfalak között - mivelhogy előre borítékolható volt a történet végkifejlete - szinte érdektelen.

Az ellopott levél
Egy újabb Dupin-sztori. Nekem jobban is tetszik, mint A Morgue utcai kettős gyilkosság, mivel nem valami képtelen bűntényt derít fel hősünk, bizonyítandó zsenijét, hanem egy teljesen hétköznapi, már-már piti ügyet old meg azzal, hogy bele tud helyezkedni az elkövető gondolkodásmódjába, s némi ügyességgel önmaga ellen fordítja ravaszságát.

Na jó. A Dupin-novellákat szerettem. De azért ez a kötet sem az, amit évente újra fogok olvasni. De legalább egyszer ajánlom mindenkinek, aki nem olvasott még Poe-t.

(A boldog herceg elment egy barátomat meglátogatni, mert határozott érdeklődést mutatott a kötet iránt, amiről csak rosszat tudtam írni...)

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.