Oscar Wilde az egyik kedvenc íróm. A Dorian Gray arcképét évente elolvasom, és nagyon szeretem a színdarabjait és novelláit. A Helikon kötetében a szerző meséi kaptak helyet. Hurrá!
libri
Bár nagyon szeretem Oscar Wilde-ot, a meséivel egyszerűen nem működik a kémia. Valamikor tizenöt éve olvastam őket, akkor úgy gondoltam, borítsunk rá fátylat, mintha meg sem történt volna. De sajnos most nem tudtam elkerülni az újrázást. Semmivel nem tetszettek jobban.
Mit érdemes tudni a mesékről? Azelőtt születtek, hogy a Dorian Gray elkészült volna, s csak ezt követően jöttek a színdarabok, novellák. Kirobbanó népszerűséget hoztak a verseivel már amúgy is sikeres szerzőnek. A nyelvezetük, az atmoszféra teremtésük, a szépség-ábrázolásuk, az elbűvölő jelző-halmozásuk, érzék-elvarázsolásuk ugyanúgy megvan, mint a későbbi írásoknak. Csak amíg azokban ha nem is nyersen, de mindenképp ironikusan - és általában a rá jellemző szellemességgel - rámutat arra, hogy márpedig bűn van, és nincs mindig feloldozás, ettől maga a történet is valószerű lesz, nem csak az ábrázolás.
A mesékben viszont már-már szájbarágósan, véres komolysággal oktat az erényre és a szeretet bűn fölötti győzelmére. Nyilván fogok közülük felolvasni a gyerekeimnek. Tanuljanak belőle érzékenységet és empátiát.
Azt hiszem, én ezt a (ki)okító vonalat nem bírom ezekben a történetekben, engem egy mese ne megríkatni akarjon, hanem szórakoztasson. Lehet, hogy felszínes vagyok.
Az egyetlen olyan írás, amit szeretni tudtam a kötetből - pontosan azért, mert a mézbe csomagolt nyomorúságon túl, szájbarágás nélkül ír az emberi érzéketlenségről, Az infánsnő születésnapja című darab. Vérlázítóan gonosz mese, gyönyörűen megírva, borzasztó befejezéssel. Nincs ott a végén a bosszantó értékítélet és iránymutatás. Felnőttként kezeli az olvasót, és meghagyja neki a lehetőséget, hogy saját elhatározásából vesse meg az emberi hiúságot és önzőséget.
Szeretem Oscar Wilde-ot, de a meséket meghagyom másnak.
A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.
