Erdély földrajzi-történeti-politikai alakulat Közép-Európában, a Kárpát-medence keleti részén, a mai Románia területén. Ma már csak történelmi hagyományai és sajátos kultúrája miatt tekinthető önállónak.

Forrás: Wikipédia

Forrás: wikipédia

Már éppen nekiültem volna a kutatómunkának, hogy kellően akkurátus történelmi, politikai, földrajzi ismertetését adjam Erdélyországnak, mikor is rájöttem, hogy mi közöm nekem ehhez? Mármint... Ezer szállal kötődöm Erdélyhez, és az idő előrehaladtával egyre többel, de a kötődésem nem az interneten és a könyvekben fellelhető tényeken alapul, hanem élményeken, emlékeken. Úgyhogy a továbbiakban ezekről lesz szó. Azoknak, akik mindenképp lexikális ismeretekre vágynak, egy wikipédia idézettel és linkkel kedveskedtem.

A templom. Forrás: radnotfaja.ro

A történet ott kezdődik, hogy az Erdélyben nevelkedett édesanyám Budapestre jött férjhez. Született két gyermeke. És ahogy minden szülővel megesik, hogy nyárra a nagyszülőkre hagyja az ifjúságot, így volt ez nálunk is. Csak minket kicsit messzebbre vittek.

Érdekes, hogy ovis-kisiskolás koromból sokkal több emlékem van a régeni nyarakról, mint az itthoni hétköznapokból.
Emlékszem, hogy mindig furcsállottam, hogy annak a nagy háznak csak egy szobáját használják mamáék, a többiben mintha megállt volna az idő, amikor anya elköltözött. Emlékszem az ezüst színű vaskályhára, amihez nem volt szabad hozzányúlni, és a cserépkályhára, ami mellett nagyapám melegedett mindig. Emlékszem a lavórban mosdásra, mosásra, mosogatásra. Emlékszem, hogy milyen kiváltságos lehetőség volt a padlásra felóvakodni, és hogy több mint tíz évbe telt, mire hagytam magam meggyőzni, hogy a leszűrődő zajokat nem egy óvatlan betörő okozza, hanem a száradó kukoricacsövek között hancúrozó egerek és/vagy macska. Emlékszem az esti berregő bogarakra, amik nagyot koppanva mindig az ágyamba, párnámra huppantak, és hogy mama nem hitte el a róluk szóló beszámolóimat, mert ő bizony ilyennel még nem találkozott. Emlékszem a rejtélyesnek tűnő füstölőre, és alatta a veremre. A pottyantós budira, amit sötétedés után nem voltam hajlandó igénybe venni, mert amint a nap utolsó sugara is eltűnt, a pókok vették birtokukba. Nem tartom kizártnak, hogy innen ered a mai napig tartó pókoktól való rettegésem, illetve az a sokak számára döbbenetes és nem is feltétlenül egészséges szokásom, hogy lefekvés előtt, közben, után már nem járkálok a mosdóba, mert ráér az reggelig.
Szintén rendkívül izgalmas hely volt az udvar végén álló csűr, amiben nem szabadott játszani, pedig városi gyerek kevés érdekesebb helyre keveredhet be. És a csűr mögött az akkoriban végtelen nagyságúnak tűnő kert...
A disznók közelébe nem mehettünk felügyelet nélkül, de a délutánra kiengedett tyúkokat szürkületkor mi kellett behajtsuk, ami igen jó, de annál sziszifuszibb móka volt kellő erélyesség híján. És óriási gyönyörűség volt, hogy mama, ha tehette, úgy időzítette a költést, hogy az érkezésünkre keljenek ki a pihés kiscsibék.
Ha épp nem mama körül sertepertéltünk (bár a tyúkvágás, kerti matatás, sütés-főzés is mind figyelmünkre számottartó esemény volt), akkor a környéken lakó gyerekekkel játszottunk. Rendesek voltak, rögtön befogadtak, bár érezhetően úgy viszonyultak a budapesti gyerekhez, mint egy porcelán babához. Idővel persze megszűnt az óvatoskodás, így lettek igazán felszabadultak a bújócskák (városi gyerek el nem tudja képzelni, milyen lehetőségek rejlenek egy gazdasági épületekkel, tárolókkal, kertekkel teli környékben...), az esti focizások, a kártyapartik, fára mászások, szerepjátékok.
Különösen szerettem a vasárnap délelőttöket. Szombat este ki lettünk fürösztve, hajat mostunk. Másnap reggel a legszebb gúnyánkat vettük fel. Mindenki egyszerre indult, ki-ki a felekezetének megfelelő templom felé. Igazi társasági esemény volt. Ilyenkor találkoztunk azokkal, akikhez a héten valamiért nem volt alkalom átszaladni, meg lehetett beszélni a hét eseményeit. A templomból hazafelé senki nem sietett, mindig volt idő betérni valakihez egy szelet tésztára (sütire) és pálinkára.
Ilyen kalandok mellett fel sem tűnt, hogy a nagyszüleimnek mekkora könnyebbséget jelentett, mikor hozzájutottak egy szivattyúhoz, és már nem vödrönként kellett a kertet locsolni; mikor bevezették a telefont, és megérkezett a magyar nyelvű adás a Duna Tv képében...

Aztán elérkezett a megátalkodott kamasz kor. Nem akarok menni. Budapesten van minden barátom, buliznak, moziznak, pasiznak, én meg még a szülinapomat is száműzetésben töltöm, nem igazság. Ekkoriban dacolva mindennel, ami megmozgathatott volna, nem voltam hajlandó a minimálisnál nagyobb erőfeszítéseket tenni a ház körüli tennivalókban, társasági eseményekben. Ellenben tonnaszám faltam anya ott maradt könyveit.

Saját képek 2010-2015

Aztán ahogy idősödtem, és a kényszerűen kint töltött idő egyre rövidült, az együttműködési készségem is elkezdett visszatérni. Akkoriban kezdtem ráérezni, hogy a gyökerek igenis számítanak valamelyest. Próbáltam megfejteni, mi is az erdélyi kultúra, mi az, amit hozzám tesz, mi az, amit érdemes belőle átmenteni a magam életébe. Elsőként a tájban, az emberekben kerestem a megfejtést. Ha úton voltunk, már nem bújtam a könyvembe, figyeltem kifelé. Ha rokonlátogatás volt, már nem húztam ki magam, mentem, hallgatóztam, fotóztam, tapasztaltam.

Saját képek 2010-2015

Az egyetemi évek újabb két csatornát nyitottak ki előttem.
Különösen érdekelt a magyar építészettörténet. Minden létező választható tárgyat hallgattam a témában. Így jutottam arra a felismerésre, hogy az építészeti emlékekben leggazdagabb korszak - reneszánsz, barokk - magyar építészete nem a Habsburgok uralta Magyarországon zajlott, hanem a fejedelmek, nádorok, nemes urak által kormányzott, építészetileg független Erdélyben. Lehetőségeimhez mérten sokat kutattam az időszakot, több kisebb-nagyobb tanulmányban is rögzítettem a felismeréseimet a három részre szakadt ország Erdélyének gazdasági, vallási, kulturális viszonyairól, ami ugye kihatással volt a kialakult építészetre.
Ezen kívül több hetet töltöttem felmérőtáborokban Erdély különböző szegleteiben, így más korszakok építészetével is testközelből ismerkedhettem meg.

És még ha nem is Erdély mentén válogatom össze az olvasmányaimat - ennyire azért nem vagyok megszállott, ha olyan írás kerül a kezembe, ami valamiképp érinti, örömmel ismerek meg más látásmódokat a témában, és próbálom azt a magam ismereteinek bővítésére fordítani.
Volt egy időszak, mikor az ismerkedés Wass Albert írásaira korlátozódott. Be kell valljam, ő nem egészen az én műfajom. Aki az utóbbi években nagy felfedezettem, és hatalmas lelkesedéssel és szeretettel olvasom a könyveit: Kós Károly. Aki nem sokat tud Erdélyről, de első kézből ismerkedne vele, annak az Erdély című írását ajánlom. Életrajz című gyűjteményében arról (is) olvashatunk, miért dönt egy Magyarországon sikeres építész 1918-ban úgy, hogy átteszi székhelyét Erdélybe, amíg teheti.
Teljesen más műfaj Ugron Zsolna. Úrilányok Erdélyben című regényében azt mutatja be, hogy egy Budapesten nevelkedett fiatal nő hogyan éli meg a visszatérést a határon túlra. Az Erdélyi menyegző pedig ízig-vérig történelmi regény, egy fejedelem húgának kötelezettségeit és viszontagságait tárja elénk. Bodor Johanna Nem baj, majd megértem címet viselő önéletrajza egy magyar értelmiségi család Ceausescu-korszakból való menekülését írja le.

Úgy nézem, rengeteget írtam. De akkor most visszatérnék az eredeti kérdéshez: mit is jelent nekem Erdély? Egy izgalmas gyerekkort. Egy olyan mentalitást, ami nagyon tetszik, de soha nem lesz a sajátom. Olyan természeti környezetet, amiben ritkán tapasztalat harmóniát tudok megélni. Olyan kulturális örökséget, amit érdemes megismerni. Olyan építészeti örökséget, amihez szabad visszanyúlni ma is. Életem jelen pillanatában ezt jelenti Erdély.

 Saját képek 2010-2015

Bevezető idézet: innen.

Ezt a bejegyzést az ABC-játék ürügyén olvashattad. A teljes listát itt találod.