Az előző év vége és az idei év eleje, mint azt kedves olvasóink tapasztalhatták, nem kedvezett a blogolásnak, de a túrázásnak sem. Azonban így is volt két kirándulásunk, aminek a megéneklése elmaradt. Elsőként jöjjön hát az augusztusi Csóványos-pótlásunk.

Hogy miért pótlás? Hát, mert ez a szakasz elég csúnyán kimaradt. Most kerestem vissza a szakasz első részéről szóló blogbejegyzést, egészen pontosan 2019 őszén maradt ki. Majdnem hat év telt el, te jó ég! Mások ennyi idő alatt megteszik a teljes kék kört. Kétszer. De ugye az egészséges lelkivilág megőrzése érdekében már jó ideje elengedtük, hogy másokhoz viszonyítsuk a teljesítményünket. Szóval gondoljunk inkább nosztalgiával arra a hat évre, amivel korábban életünk második kéktúrázása során felmentünk az Inóci-vágáson a Nagy-Hidegre, majd ugyanazon az útvonalon vissza is ereszkedtünk róla...

Igazából az eltelt évek alatt jártunk már olyan szakaszokon, ahol azt kívántuk, bárcsak inkább az Inóci-irtáson járnánk, ennek ellenére kitartottunk az elhatározásunk mellett, hogy más úton megyünk a Nagy-Hidegre, hogy onnan folytatva az utunkat betömjük ezt a lyukat a szubjektív Kék-térképünkön.

Tehát: egy szép augusztusi reggelen (rémlik, mintha nem lettünk volna nagyon fittek, mert előző este kissé elnyúlt egy társasjáték-parti) vonatra ültünk a Nyugatiban, majd buszra Nagymaroson, míg végül megérkeztünk Királyrétre. Ott rögtön le is ragadtunk, míg alaposan megcsodáltunk egy fenséges fekete anyamacskát és kölykeit, illetve amíg greffi rácsodálkozott, hogy a turistaszálló előtti telefonfülke telefonja üzemel. Aztán elindultunk, a piroson.

Igazából a piros is nyílegyenesen halad felfelé, villanyvezetékek irtásában, egészen a Magas-Taxig, aminek aztán az oldalába kerül, mégis lényegesen emberbarátabb, mint az Inóci-vágás, ahol az egyik oldalon tyúkhálós kerítés, és a talpad alól görögnek ki az ösvényalkotó kövek. Így is felüdülés volt megérkezni a Magas-Taxi rétre, ahol kicsit ilyen Rejtői-oázisként bújt meg a fák között a Magas-Taxi turistaház. Innen már csak egy kilométer volt a Nagy-Hideg-hegyi turistaházig, de az utolsó egy-kétszáz méter, főleg amikor a sífelvonóval párhuzamosan haladt az ösvény, a nap legnehezebb szakasza volt.

A turistaháznál megpihentünk kissé, majd újult erővel indultunk a Csóványos felé. Indultunk volna, ha megtaláltuk volna a jelzést. Így aztán ott travoltáztunk (ismeritek a mémet, ugye?) a pillangók és döngicsélő bogarak között a térdig érő fűben, mire találtunk egy felfestést. Lassan haladtunk a csúcs felé, sokszor megálltunk megbámulni az ösvény melletti sziklákat és a leszakadó meredélyeket, végül mégis megérkeztünk a kilátóhoz. Bepecsételtük a füzetünkbe az új pecsétet, aztán megcsodáltuk a kilátást magunk körül.

A Nógrádig ereszkedő közel 12 kilométerre nem igazán iktattunk be megállókat és kitérőket, mert úgy éreztük, hogy időben kicsit meg vagyunk csúszva. Végül húsz perccel a kinézett vonat előtt érkeztünk a nógrádi vasútállomásra (a pecsétünk itt már korábbról megvolt), aztán végignéztük, hogy szép sorban megérkezik mindenki, akivel együtt sütkéreztünk a Nagy-Hidegi turistaház teraszán.

Nem lett a kedvenc szakaszunk a szerencsétlen szakaszolás miatt, de annak nagyon örültünk, hogy végre befejeztük ezt a részt.