"Noha könyvemet főképpen gyerekeknek szántam, remélem, a felnőttek sem teszik majd félre, hiszen szeretném bennük is gyengéden felidézni, milyenek voltak valamikor, hogyan éreztek, gondolkoztak és beszéltek, s olykor micsoda különös dolgokba keveredtek."

Moly

Most majdnem leírtam, hogy gyerekként soha nem olvastam Mark Twaint, de rövid utánanézést követően revideálnom kell az álláspontomat, mert a Koldus és királyfi kötelező olvasmány volt. Más kérdés, hogy mennyire hagyott bennem mély nyomokat.

Már felnőttként, pont a HZSK-sorozat révén volt a kezemben az Ádám és Éva naplója, attól nem voltam igazán elragadtatva, de egy gegnek jó volt.

Ilyen előzmények után került a kezembe ez a klasszikus gyerekkönyv, amiről összességében az volt a benyomásom, hogy én nem biztos, hogy nem álmodtam volna rémeket, ha gyerekként a kezembe kerül. Bár, így utánagondolva, hogy mennyi Rejtőt olvastam tizenegy-két éves koromtól, és igazából a Harry Potterek sem voltak minden erőszaktól mentesek... De valahogy Tom Sawyer kalandjai attól hátborzongatóak, hogy sokkal realisztikusabbak.

Egyébként a könyv első fele - aki ismeri a történetet: nagyjából addig, hogy hazatérnek a fiúk a szigetről -, nem volt túl izgalmas. A temetői jelenettől eltekintve klasszikus gyerekcsínyek és szenvedések, amik mondjuk gyerekként biztosan jobban megérintettek volna. A történet második fele viszont nagyon vitt magával, szabályosan izgultam.

Összességében jól esett ez a könyv, elég sok száraz olvasmányon vagyok túl az utóbbi időben, azokhoz képest igazi felüdülés volt.

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.