Amint arra a legutóbbi bejegyzésben felhívtam a figyelmet, jelenleg sajnos hónapokban mérhető az eltelt idő egy-egy könyv olvasása és a vonatkozó bejegyzés megírása között. Philippa Gregory regénye felbosszantott annyira, hogy ennek ellenére hosszabb véleménynyilvánítás szülessen róla. Na ez a könyv nem az, amiről ugyanez elmondható lenne.
moly
Rendkívül ciki, de legalább (számomra is) rávilágít arra, hogy vannak totális fehér foltok az irodalmi műveltségemben. Valahogy kimaradt a Zabhegyező eddigi olvasmányaim közül, így aztán fogalmam sem volt róla, kicsoda J. D. Salinger. (Viszont most érzem magam annyira kellemetlenül, hogy a legközelebbi könyvtári látogatásomkor megszerezzem.)
A három történet, ami a kötetben szerepel, A fiatalok, a Menj fel Eddie-hez, és az Egyszer egy héten ki fogod bírni címeket viselik. A három írás három különböző élethelyzetet mesél el, de mindháromnak van egy közös vonása: nagyon hétköznapi helyzeteket ír le, amik ma is történhetnének. Nincs idealizálás, nincs biztatás, hogy valami jobbat várjon az ember: szembesít azzal, ami van. A maguk egyszerűségében szerettem ezeket a tollal készült pillanatfelvételeket.
De hogy kicsit fanyalogjak is: a kötetben szerepeltetett illusztrációk nagyon nem jöttek be. Nekem disszonánsak voltak az írások letisztultságával.
Összességében, ha a rajzoknál erősen összezártam a szemem, szerettem ezt a könyvet.
A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.
