Most már több mint egy éve inaktív Merle, bokros teendőink és hangyányi megfáradtságunk okán. Érzem én, hogy ekkora szünet után valami ütős vagy aktuális témával kellene visszatérni (minimum egy "Így csinálj DIY esküvőt" posztot illene összeraknunk), mégis egy olyan típusú bejegyzés jön, ami kevesebbeket érdekelhet, viszont ami a legközelebb áll hozzám: könyvről írok.

Ugyanis kritizálás fog most következni. Mondhatni, enyhén vitriolos tollal indítom újra a blogolást. Bocsi.

A címben szereplő könyv teljesen véletlenül került a kezembe. Mondjuk ehhez az is hozzájárulhat, hogy elvből kerülöm a "rajongói regényeket", önkényes továbbgondolásokat, a népszerű szereplők, pláne az eredeti szerző nevével eladott történetecskéket. De mivel nem zárom ki, hogy az előítéletem pont abból fakad, hogy esélyt sem adok nekik, így meg sem láthatom irodalmi értéküket, ezért amikor a minap a könyvtár Sikerkönyvek polcáról visszanézett rám a világtörténelem legrosszabb Austen filmfeldolgozásának Darcyja és Elizája, és aztat mondta a borító, hogy most majd jól megtudom, mi történt a viharos előéletű szerelmesekkel a révbeérés után, azt gondoltam, miért ne?

(moly)

A Titkok és szenvedélyek eredetileg 2011-ben jelent meg, nálunk 2017-ben került a boltok polcaira. Éppen ezért nem is nagyon találtam róla magyar olvasói véleményezéseket, mindössze egyet, ő szerette.
Szerzője Shannon Winslow, nagyon nagy vonalakban annyit érdemes róla tudni, hogy egy Austen-rajongó szerző, aki egyebek mellett írt egy fiktív Jane Austen önéletrajzot (ebből a műfajból egyet már olvastam, itt írtam meg róla a véleményem), és számos, a Bennet-Darcy univerzumban játszódó regényt. Aki szereti az ilyesmit és nem túl kekec Austen-fan, annak mindenképpen ajánlom, mert egy "kosztümös néhány estés szórakozásnak" elmegy.

És akkor további részletezés nélkül, minimális spoilerrel jöjjön az én személyes véleményem.

Ami tetszett
Tetszett, hogy Fitzwilliam ezredes jóval nagyobb szerepet kapott, mint a Büszkeség és balítéletben. Nagyon szimpatikus karakter volt, megérdemelte, hogy kicsit jobban megismerjük, így jó érzékkel nyúlt érte a szerző. És sajnos ezen a ponton véget is ér a felsorolásom ezen része.

Ami nem tetszett
Kezdjük a saját házunk táján a kritizálást. Tény és való, hogy ha valaki követte az Olvasópróba-blogon a bejegyzéseimet, meg általában, aki beszél velem Jane Austen regényekről, az tudhatja, hogy egy-két kivételtől eltekintve elégedetlen vagyok a magyar fordítók munkájával. Jelen könyv esetében ez az elégedetlenség a címadásra is kiterjed.
A könyv eredeti címe The Darcys of Pemberly. Egyszerű, frappáns, utal rá, hogy kikről szól a regény. Ezt sikerült magyarul úgy előadni, hogy Titkok és szenvedélyek. Ha nincsenek ott a borítón bizonyos filmjelenetek, illetve a cím alatt további három sorban az eredeti cím, a Büszkeség és balítélet, valamint a Jane Austen hívószó, nem biztos, hogy rájön az ember, hogy nem egy felduzzasztott romantikus füzetről van szó. Értem én, hogy a valami és valami formátumú címadás az olyan dzsénósztenes, meg ettől majd ismerősebb lesz a magyarnak, hogy ez most mi, de ellentétben a Büszkeség és balítélettel, Értelem és érzelemmel, amiknek a címe a történet fő konfliktusaira, karaktereire utal, ez a választás teljességgel semmitmondó. Természetesen egy szerelmi történetben vannak titkok, jó esetben szenvedélyek is, de ugyan már...
A fordítóval szokás szerint nem voltam elégedett. Elég fájdalmasak voltak az itt-ott bent felejtett "partihangulat", a "csoport sztárja" és hasonló szófordulatok. De ami sokkal kellemetlenebb volt az a magázódás/tegeződés kezelése. Olyan karakterek, akik jobban sikerült fordításokban egyértelműen magázódtak, azok itt teljes lazasággal tegeződtek (számomra az is nehezen feldolgozható volt, hogy Darcy és Elizabeth tegeződtek, persze ez lehet, hogy az én kattanásom), és fordítva (ld. Charlotte Lucas és Elizabeth, akik már-már nővéri viszonyban vannak, semmilyen körülmények között nem magázódhatnak).

Továbblépve a magyar verzió kivesézéséről, lássuk a történetet, amitől ha nem várunk Jane Austeni mélységeket és fordulatokat, akkor egészen élvezhető egy friss házasság konfliktusaival, családi viszályok és viszonyulások, háttérben végigvonuló és végül beteljesülő szerelmi szál koherens egységgé szerkesztésével.
3+1 olyan dolog volt, amit viszont kimondottan bosszantónak találtam, és úgy gondolom, Austen ilyet nem csinált volna.
1, Kis spoiler de túlélhető: Mr. Collins halálával indít a könyv. Azért idegesít, mert valós szerepe és súlya nincs, így indokolatlannak érzem egy jelentéktelen, de annál szórakoztatóbb szereplő kiírását a történetből. Vártam volna, hogy Charlotte életére, vagy a Bennet-birtok öröklődésére lesz valamilyen kihatása a dolognak, de mindössze annyi szerepe volt, hogy összehozta a szereplőket, akik amúgy is összejárnak, illetve bemutatott néhány karaktert, akiket más módon is be lehetett volna vezetni a történetbe. Mindegy, piti kis dolog, de mivel az első oldalon jött szembe, meghökkentett.
2, Szex. Minden egyes fejezetben legalább egy alkalommal terítékre kerül Elizabeth és Mr. Darcy szexuális élete. Miután az előszóban kihangsúlyozta a szerző, hogy Jane Austen stílusában óhajtotta művét megalkotni, nem tudom felfogni, hogy miért teszi ki a könyv negyedét Darcy-ék házasélete. Nem vagyok prűd, nem volt azzal semmi bajom, hogy meg akarjuk mutatni, hogy ez a két ember nagyon szereti egymást, de egy ilyen historizáló regényben nem írunk ilyeneket, csókolom. Nem véletlen, hogy Austen regényeiben (ha nem csal az emlékezetem), még csak egy csók sem csattan el soha.
3, Wickham jellemtorzulása. Be kell látnunk Mr. Wickham előéletének ismeretében, hogy nem egy úriemberről beszélünk. Valójában egy számító, anyagias, felszínes seggfej, aki nem riad vissza a hazudozástól. De nem gonosz, pontosan a felszínessége miatt. Számomra hiteltelen volt, ahogy ebből a karakterből egy velejéig romlott, önnön érdekein túlmutatóan aljas főgonoszt kreált a szerző. De hát szerzői szabadság is van a világon. Persze kérdés, hogy egy már valaki által kitalált és "bejáratott" karaktert mennyire lehet a saját elképzeléseink irányába hajlítani.
+1, Az utolsó dolog, amivel nem tudtam megbékélni, de annyira a végén került elő, hogy a történetet már minimálisan sem befolyásolta: Charlotte Lucas, mint házvezetőnő Pemberleyben. Szerintem ezen a ponton van némi meg nem értés az érintett karakter kapcsán. Ha "csak" egy lelkész özvegyéről volna szó, akkor valóban jó lehetőség lenne egy ekkora ház házvezetőjének lenni. De ha úgy vesszük, a házvezetőnő is csupán egy cseléd. Charlotte Lucas mindamellett, hogy valószínűleg örököl a férje után, van annyira intelligens, hogy kis kezdőlökéssel fenntartsa magát. Így amellett, hogy rá se lenne szorulva, hogy házvezetőnő legyen belőle, azt sem szabad elfelejteni, hogy az apja egy lord, akinek bejárása van a királyi udvarba. Nem valószínű, hogy Mr. Darcy, aki zsigeri szinten tisztában van a nemesi rangok értékével, vagy Elizabeth, akinek a nagyrabecsült barátnőjéről beszélünk, olyan jó ötletnek tartaná ezt a felkérést, mint ahogy a könyv szerint teszik.

Belátom, lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg ezt a kis kosztümös limonádét. Mert tényleg, ha valaki még soha nem olvasott Jane Austent, Büszkeség és balítéletet is csak tévében/moziban látott, akkor kellemes olvasmány. Én magam is egy szuszra olvastam végig, és kikapcsolt. Inkább ott keresném a kekeckedésem okát, hogy tényleg nem nekem való ez a rajongói regény műfaj. Volt egyszer, egyetlenegyszer az életben egy Jane Austen. Ő annak a társadalmi rétegnek a hétköznapjaiban találta meg a maga témáját, amiben élt, amit ismert. Remek emberismerő lévén valósnak érzett karaktereket dobott be valós konfliktushelyzetbe, s a maga romantikus módján vezette ki őket ezekből a szituációkból. A humora is remek lévén, hol jobb arányban, holt kicsit túltolva karikatúra-figurákat is adott a hősök mellé, az általa nevetségesnek ítélt jellemvonásokat kifigurázandó. Aztán jön valaki, aki nem csupán önmaga szórakoztatására, hanem a nagyérdemű elé tárva elmesél egy történetet, aminek valójában a legnagyobb munkával járó részét megspórolja magának: nem kell szereplőket, szituációkat, viszonyrendszereket megalkotnia és bemutatnia. Csak ráhúznia egy emeletet egy kész házra.

És ez utóbbi bekezdés nagyrésze már nem erre a könyvre vonatkozik, hanem általában a műfajra. Konklúzió: nem szabad ilyeneket olvasnom, mert kíméletlenül szétcincálom.

.
.
.

Az utolsó mondat jogán egy apró kiegészítés. Sokat gondolkodtam a regény és blogbejegyzés kapcsán, hogy ha én akarnék Austent írni, hogyan tenném. Arra jutottam, hogy valószínűleg a mai korba, mai élethelyzetekbe átültetve mernék csak belefogni. De nem olyan Bridget Jonesosan, annál egyértelműbb párhuzamként, mégis teljesen maira hangolva. Aztán rájöttem, hogy már ezt is megírta valaki (shame on me, csak a filmet láttam, és rajongtam): Austenland a címe.