Minap Merlével motiváltan a MOM-ba mentünk, most meg megmondjuk milyet mozikáltunk - s még mást, minimálban. Egy kisebb baráti társasággal vágtunk bele a kalandba, jelesül a kedvenc Sherlock Holmesunk nevével fémjelzett Dr. Strange került a vászonra, és kimondottan jól szórakoztunk.

Ami miatt megszületett ez a bejegyzés, az nem feltétlenül a film, hanem az én lökött agymenésem, de azért a filmről is ejtek néhány szót - bár a vetítés alatt azért némileg elvonta a figyelmem, hogy észben tartsam, ami miatt ez a bejegyzés megszületett. 

Alapvetően nem jártam különösen utána a filmnek, persze, annyit tudtam, hogy ez is egy képregényhős történetének a feldolgozása, de őszintén megmondom, Furadokiról és kalandjairól nem sokat hallottam korábban. Éppen ezért nem is szeretnék most beszállni abba a vitába, hogy méltó volt-e a film Dr. Strange képregényes kalandjaihoz, vagy sem.

Egyetlen dolgot azonban leszögeznék: engem, mint egyszerű filmnézőt megvett a film, legalábbis a látványos akciójeleneteivel és a színes-szagos CGI orgiájával. A sztoriról, annak logikus felépítettségéről nem feltétlenül nyilatkoznék hasonlóan, hiszen, mint mondtam, nem teljesen figyeltem oda az egyes karakterek jellemeinek mélységeire, a forgatókönyv passzentosságára, netán a párbeszédek életszerűségére. 

Hogy miért?

Gyakorlatilag a film cselekményének lényegi indikátora, hogy agysebész foglalkozású főhősünk - fajtájából valószínűleg a bolygó legjobbja - egy autóbalesetben megsérül, aminek leginkább a két keze látja kárát. Valljuk be, ez egy agysebésznél kevésbé ideális.

Én viszont innentől fogva nem tudtam a történések apró finomságaira koncentrálni, mert csak ez a szám járt a fejemben, ami egykor a Z+ tévében valaminek a 40. helyén zárt: