Nagyon nehéz ezt a bejegyzést megírnom. Nem véletlen az sem, hogy két hét csúszással jön ki. Halogattam, amíg lehetett, de a végtelenségig nem megy. Az, hogy leírom a következő mondatokat, majdnem olyan lesz, mint beismerni, hogy egy kapcsolat - nagy szerelem - véget ért. De elengedni nem fogom - kapaszkodom minden idők legaljasabb búcsúmondatába: azért még barátok maradunk.

forrás: fabyen.hu

Tizennégy körül lehettem, mikor a padtársam kölcsönadott két könyvet. A Fattyúdalt és a Mesemaratont. A szerző neve: Vavyan Fable. Teljesen ismeretlenül hangzott. Győzködött: szeretni fogom. A Fattyúdallal kezdtem. Annyira más volt, mint bármi amit előtte olvastam, hogy nem is tudtam hova tenni. Nem mondhatnám, hogy nagyon tetszett, inkább szokatlan volt. Nem tántorodtam el, jött a Mesemaraton. Ezen a ponton vesztem el minden más író számára hosszú évekre. Aki ismeri Fable munkasságát, vevő a humorra, szarkazmusra, nyelvi zsonglőrködésre, tudja miről beszélek.

Vavyan Fable, azaz Molnár Éva kortárs magyar írónő. Sokáig piszkálta a fantáziánkat, honnan az álnév. Nem nagy ördöngösség: a férje vezetéknevéből, s saját keresztnevéből alkotott anagramma. Mégis, beszélő név: a Fable mesét jelent. A Vavyan pedig bármelyik regényének hősnője lehetne. Lassan harminc éve jelennek meg könyvei. A kötetek végén műfaj szerint kategorizálva vannak felsorolva a címek. Szerintem nem érdemes skatulyázni a történeteket, mert nincs olyan, ami csak krimi, csak akció/kaland, csak bohóság, csak fantasy, csak elbeszélés... Minden regénynek van egy kis "másműfajos" beütése.

Miután elolvastam az első két kölcsönregényt, már kimondottan figyeltem a boltokban. Az első saját Fable-könyvem a Vis Major volt. Majd jöttek sorban a frissen megjelent és újra kiadott kötetek. Mindet begyűjtöttem, amit lehetett. Már egy polc tele van, de még mindig foghíjas a lista. Töretlen lelkesedéssel olvastam őket újra és újra. Azért is kezdtem el 2015-ben a Reading Challenget, hogy kitörjek az évek alatt rám kényelmesedett komfortzónámból. Ugyanis eljutottam odáig, hogy minden hangulatomra akadt egy Fable-regény, és mindig az éppen aktuálisat vettem le a polcról. Ezt sokan felfoghatatlannak tartják - már azt is értelmetlennek, hogy akár kétszer elolvassa az ember ugyanazt az írást. Én inkább úgy viszonyulok a könyvekhez, mint a zenéhez. A kedvenc zenekarom albumát sem csak egyszer hallgatom meg, hanem ahányszor kedvem támad hozzá.
Szóval olvastam. Egyre több könyv volt, de valahogy az újraolvasott regények száma nem nőtt egyenesen arányosan a birtokolt kötetek számával. Volt néhány állandóan műsoron lévő, egyre több egyszerolvasós, és néhány, a szívemnek különösen kedves. A Halkirálynő- és Vis Major-sorozatok első néhány kötete (az utóbbi időkben ezeknek a sorozatoknak több crossovere is kijött), a Mesemaraton és az Emlékfutam, a karácsonyregények: Szennyből az angyal, Mennyből a csontváz, és a kedvenc: Nászjelentés (már lassan két éve nem volt a kezemben, ideje volna elővenni).
Fogékony korban lépett elő tanító-nevelőmmé Vavyan Fable. Megismertem egy olyan életszemléletet, amit valamilyen szinten beépítettem a saját látásmódomba. Kialakult bennem egy olyan nő-kép, amire szívesen hasonlítottam volna. A problémamegoldó-képességemre is hatással volt. Észreveszek olyan dolgokat a világban, amiket nem tartanék figyelemre méltónak, ha nem ő helyezi középpontba. A szókincsembe is átkerült ez-az az olvasmányaimból, és egészen biztosan nem úgy írnék, ahogy, ha nem olvasom az írásait. Határozottan volt abban szerepe Vavyan Fable-nek, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy. Így aztán, akármilyen szívesen hallgattam volna el, megkerülhetetlen az "F" betű kapcsán.

Ugyanis az évek előrehaladtával arra lettem figyelmes, hogy bár elolvasom az új könyveket, ha tényleges élményre vágyom, a régiekhez nyúlok vissza. Amikor megjelenik egy kötet, ha az újra kiadott régi darab, azonnal megveszem, ha friss, új szerzemény, akkor ráér. Konkrétan a legutóbbi, 2015 végén megjelent Szamurájszív még nincs meg (de nem sokára sorra kerül a könyvlistámon). Időnként beleolvasok olvasói értékelésekbe, és megnyugszom, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Többen írták például a Szamurájszív kapcsán, hogy megütötte a mércét, de nem az igazi. Ez nagyjából jól leírja az érzésemet az utóbbi évek írásai kapcsán. Szórakoztat, kikapcsol, de hiányzik az a katalizátor, amitől számomra élővé válik az egész. Nem örülök. Nem tetszik. Olyan mintha elveszett volna a ruhásszekrény kulcsa (csak hogy egy nagyon béna Narniás párhuzammal éljek).
Követve a szerző facebook oldalát, egy hiteles embert ismertem meg. Humora, provokatív álláspontja átsüt a bejegyzéseiből. De egyre többször fordul elő, hogy egy-egy megnyilatkozásával nem tudok egyet érteni.

Azt hiszem, felnőttem. A kifejezés, amit nagyon nem akartam leírni: kinőttem belőle. Most, ahogy ezt a bejegyzést megírtam, és minden mondatot háromszor is fontolóra vettem, rájöttem, nincs is létjogosultsága a rettegett beismerésnek. Mert nem kinőttem belőle, egyszerűen felnőttem mellette. Amit tanultam az írásaiból, azt használom. Az, hogy már nem értek mindennel egyet, amit ír, azt jelenti, hogy van saját elgondolásom, ami után megyek. Az, hogy továbbra is olvasom, mert szórakoztat és kikapcsol, azt mutatja, hogy igenis, barátok maradunk. Csupán a kapcsolat minősége változott meg. Így a végére érve már örülök, hogy Fable mellett döntöttem, mint "F"-betűs téma, mert letisztult bennem egy nagy kérdőjel.

És hogy stílusosan zárjam az írást, álljon itt egy, a mondanivalóval összhangban álló idézet:

"Nem az a fontos, hogy egy véleményen legyünk, hanem az, hogy egy színvonalon."

A bejegyzésben említett könyvekből itt lehet szemezgetni:
Fable könyvtár

Itt írtam már Fable-regényekről:
Jégtánc
Mennyből a csontváz

Ezt a bejegyzést az ABC-játék ürügyén olvashattad. A teljes listát itt találod.