Nem reprezentatív felmérésem alapján meg merem kockáztatni a feltételezést, hogy minden lány életében eljön egyszer egy pillanat, amikor olthatatlan, plátói szerelemre lobban egy filmvásznon látott alak iránt. (Vagyok olyan merész, hogy megkockáztassam, még egynémely fiúkkal is megesik ilyesmi, erre fogékony korban.) Esetemben ez a pillanat 2003-ban érkezett el, mikor jegyet váltottam A Karib tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka című filmre. Captain Jack Sparrow teljesen magával ragadott, és mindent tudni akartam mielőbb a megformálójáról: Johnny Deppről.

Forrás: Getty Images

Esetemben ez az elkötelezett érdeklődés nem merült ki abban, hogy órákig képeket nézegettem a neten. Egyrészt regényírói ambícióim a kalózok felé fordultak - így született mindmáig egyetlen befejezett - és egy szobafelújítás során rejtélyesen eltűnt - nagyobb hangvételű írásom (egy egész nagyalakú spirálfüzet), a Jolly Roger kísérjen utadon. Másrészt rajzoltam. Sokat.

Egy a számtalan műalkotás közül.

Harmadrészt filmeket néztem. Nagyon sokat. Nagyjából a következő sorrendben (persze semmi nem garantálja, hogy jól emlékszem):

A Karib tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka (2003)
Utólag kicsit már cikinek érzem bevallani, de akkor elég menőnek tűnő dolog volt, hogy egy hét alatt háromszor láttam moziban. End of story. 

Rögtön ezután került a mozikba a Volt egyszer egy Mexikó (2003), nyilván kötelező volt megtekinteni. Ezután elkezdtem a korábbi munkásságot felgöngyölíteni. Nagy kedvenc lett Az Álmosvölgy legendája (1999). Bűbájos film, helyes poénokkal, limonádé mese, sokszor idézett klasszikussal: "Csak!" (Sajnos ideillő filmrészletet nem találtam a jútyúbon...) Szintén sokszor nézős volt a Csokoládé (2000), amit DVD-n kaptam meg karácsonyra rokonoktól, akik értesültek újkeletű rajongásomról. Igazából soha nem szerettem azt a filmet, de néztem, mert állítólag menő volt.

Ellenben a Cry Baby (1990). Na, az igen! Nagy lelkesedéssel viseltetek az olyan filmek, könyvek iránt, amik tökéletesen hozzák egy-egy zsáner elemeit, mindezt úgy, hogy azonnal ki is figurázzák, de a legkevésbé sem rosszindulatúan teszik ezt.

Az Ollókezű Edward (1990) megint csak egy olyan film, amiről tudtam, hogy mindenki rajongja, nekem valahogy elég volt egyszer. Az Arizona Dream (1993) akkoriban csak simán nem nekem szólt. És jöttek sorban, felváltva a régiek, és a frissen mozisok: Don Juan DeMarco (1995), A titkos ablak (2004), Én, Pán Péter (2004), Donnie Brasco (1997), A kilencedik kapu (1999), Az asztronauta (1999), Charlie és a csokigyár (2005), A halott menyasszony (2005), Betépve (2001), A pokolból (2001).
Mígnem elérkezett a Karib-tenger második része. Majd a harmadik. Majd a negyedik. És az történt, ami sajnos a kedvenc magyar szerzőm regényeinek esetében is. Vagy bennem változott meg valami, vagy tényleges a folyamatos élményromlás. Ugyanabból építkezik, ugyanazok a felismerhető sajátos elemek, de valahogy mégsem tudja ugyanazt nyújtani, mint korábban. Elfáradt. És lehet az ember akármilyen elkötelezett rajongó, ezt nem lehet nem észrevenni.

Nem azt mondom, hogy nem láttam azóta jó Depp-filmeket. Mert nem is egyet. Ott volt a Halott menyasszony (2005), a Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya (2007), ami azóta is nagy kedvenc, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (2009), a Közellenségek (2009), és az Éjsötét árnyék (2012), amit ugyanazért lehet nagyon szeretni, mint a Cry Baby-t. De ezek jellemzően nem azok, amiket agyonreklámoznak, és megtöltik a mozikat. Hanem amik szép csendben fű alatt kijönnek, és aki keresi, rájuk talál. Ámbár az is igaz, hogy az utóbbi pár évben már nem állok sorban a moziban a premier utáni napokban, hogy mielőbb megnézhessem a legújabbat, mert majd megnézem, ha nem lesz jobb dolgom. És ez nem jó.

Sweeney Todd az elmaradhatatlan HBC-rel és gyönyörű képekkel.

És végül az abszolút kedvenc, a megosztó, sokak által unalmasnak, vontatottnak és eseménytelennek kikiáltott Dead Man (1995). Mondjuk tényleg nem egy pattogós western, nem is szórakoztatni akar. De kevés filmet láttam, amiben ennyire egyben lett volna a történet, a képek, a vágás és a zene, amit Neil Youngnak és gitárjának köszönhetünk az elejétől a végéig. Mestermű.

Ahogy ezt a posztot írtam, és a filmográfiát böngészgettem, jónéhány lukat fedeztem fel a Depp-műveltségemben, amiket mielőbb pótolni kellene. Még az is lehet, hogy rábukkanok egy-két új kedvencre. Ha másért nem, ezért máris volt értelme megírni ezt a bejegyzést.

És a végére egy töredelmes vallomás: a lányszobám falán felejtődött poszterek között még mindig mosolyog egy Johnny Depp. Shame on me.

Ezt a bejegyzést az ABC-játék ürügyén olvashattad. A teljes listát itt találod.