Vallomást teszek, bár gyanítom, nem újdonság, azoknak akik ismernek csak egy kicsit is. Nem vagyok különösebben rend- vagy rendszerszerető emberforma. Ennek ellenére vannak dolgok, amelyekhez szeretek ragaszkodni. Ilyen például az a közért, ahova vásárolni járok. Pedig sem nem túl olcsó, sem nem túlzottan kiemelkedő minőségű, és még csak nem is legközelebbi. Mégis szeretek ott vásárolni. Ténykérdés, tessék elfogadni.

*****

Amióta az eszemet tudom, mindig a foci volt az első számú sportág a számomra. Halovány emlékeim mintha lennének arról, hogy '86-ban a vébén égünk a szovjetek ellen, és rémlik, hogy a Kanada elleni győzelmünket már jó apám nélkül néztem. Persze, akkor nem értettem, hogy miért van apám elkenődve, de mégis innentől kezdve a legtöbb magyar válogatott meccs megtekintése közös program volt. A legtöbbször persze vereséget, vagy kiábrándító játékkal elért kiszenvedett döntetlent, győzelmet láttunk, és szűk másfél évtizedig nem is nagyon beszéltünk a meccsek idején kívül fociról. Aztán egyszer csak ott találtam magam az ország akkor piacvezető futballhonlapjánál, mint újságíró, és onnantól kezdve kelj fel foci, feküdj le foci - jobbára magyar.

Szurkoltam én persze a ZTE-nek a MU ellen - sőt, a meccs előtti napon megmondtam Stan Collymore-nak, hogy K. Béla góljával nyer a magyar bajnok -, drukkoltam a Fradinak, hogy jusson be a BL-be, aztán drukkoltam nekik az EL-ben. Őrjöngtem, amikor egy egészen valószínűtlen meccsen levertük a világbajnok olaszokat 3-1-re a stadionban, és szentül hittem, hogy a Debrecen BL-csoportköréből újulhat meg a magyar foci - hogy csak a kiemelkedő, tényleg kiemelkedő csúcspontokat említsem. S mindezekről édesapámmal is értekeztem, már nem csak a meccsek kapcsán.

Aztán az élet elsodort a futball mellől, már a bajnoki fordulókat nem követtem, és a válogatott meccseket is egyre inkább csak nézőként figyeltem. Az 8-1-es gyalázatnál viszont kezdtem egészen biztos lenni benne: a magyarfoci él és virul, de a magyar labdarúgás általam ismert része aznap elhunyt. Az "egymeccses" kapitány távozása után aztán valami megváltozott.

***** 

Körülbelül gyerekkorom óta járok abba közértbe vásárolni, de nagyjából 5 éve ismét napi rendszerességgel. Ez idő alatt sok kedves eladóval és pénztárossal találkoztam, olykor szót is váltottunk egymással, sőt, voltak, akikkel kicsit össze is haverkodtunk, és "civilben" találkozva is megálltunk egymással beszélgetni az utcán, ha véletlenül összefutottunk. Egy ideje azonban már nincs ilyen kedvenc közértesem, ami mondjuk eléggé felgyorsította a vásárlási folyamatot. 

Két nappal a mieink első Eb-meccsét követően ismét betévedtem a kedvenc közértembe. Az egyik kasszás hölgy, aki úgy egy éve dolgozik ebben a boltban és a kötelezőkön (jónapot, köszönöm, viszlát) kívül soha nem beszélgettünk. Amikor meglátott, mosolygott, sorra kerültem és amint elkezdte lehúzni az ásványvizet, a sört, meg a sajátmárkás macskatápot, elkezdett belőle ömleni a szó.

- Jó napot, rég láttam! Hát most mondja meg, hogy megvertük az osztrákokat kedden, én meg itt ültem a műszakban, fél 11-kor alig tudtunk kimenni a boltból, a trolibusz nem járt, mehettem a busszal, onnan meg gyalogolhattam másfél kilométert, végül éjfél után értem haza, aztán reggel hétre jöhettem vissza. Olyan hulla voltam, mint utoljára tinikoromban, de olyan hangulat volt, hogy olyat én még nem láttam. Itt énekeltek, őrjöngtek, egymásba nyakába borultak az emberek a leveskocka meg a tészták között - hadarta egy szuszra.

- Gondoljon bele, mi lesz szombaton, ha esetleg nyerünk Izland ellen?

- Szombatra bekértem magam. Szeretném újra átélni.

Ezt a bejegyzést az ABC-játék ürügyén olvashattad. A teljes listát itt találod.