"Egyszer talán láttam a VIII. Henriket, vagy valaki mesélte, hogy látta, már nem emlékszem pontosan. De Shakepeare-rel valahogy akkor is megismerkedik az ember, ha nem olvassa. Ott van minden angolnak a tudatában. A gondolatai és a szépségei annyira elterjedtek, hogy lépten nyomon beléjük ütközünk; ösztöneinkkel ismerjük."
Forrás: moly.hu
Valahogy úgy vagyok Jane Austennel, mint Jane Austen szerint az angolok Shakespeare-rel. Annyiszor olvastam már a regényeit, hogy állandó viszonyítási ponttá váltak az életemben. Meglátom, ha valami "austeni", felismerem az olyan szituációkat, amiket valamilyen formában megírt, netán kifigurázott, s kicsit irigy vagyok, ha valakiben felismerem az általa lefestett erényeket. Azzal meg már sajnos elkéstem, hogy a magamévá tegyem őket.
Belátható, hogy bensőséges viszonyban vagyok Austen írásaival. De A mansfieldi kastélyhoz kicsit úgy viszonyultam mindig, mint mostohagyerekhez - hasonló volt a sorsa, mint a főszereplő Fanny Pricenak.
Ez volt ez egyik első könyv, amit olvastam a szerzőtől, még nem beszéltem anyanyelvként kifejezésmódját, de már akkor éreztem, hogy ez valahogy nem olyan... Aztán, miközben a többi regényt újra és újra elolvastam, erről megfeledkeztem jó tíz évre. Úgy élt az emlékeimben, mint kicsit szürke, érdektelen, fölösleges kitérőkkel tűzdelt, izgalmakat nélkülöző írás.
Láttam közben két feldolgozását, egyik rosszabb, mint a másik (az sem segített sokat, hogy abban a verzióban, ami csak távoli köszönőviszonyban van az eredeti történettel, a főszerepet a Bovaryné címszerepét is játszó Frances O'Connor játszotta, aki minden körülmények között mérhetetlenül irritál). A filmek mentségére legyen mondva, hogy a 2007-es változat egészen elviselhető lett.
Visszatérve a könyvre: a legtöbben, laikus olvasók azt mondják, kilóg ez a történet az életműből - nem jó. Hozzáértő kritikusok szerint is kilóg ez a történet az életműből - a legjobb. Én ebben a kérdésben nem foglalok állást, csak leírom, mi tetszik, mi nem tetszik benne.
Mint említettem, főhősnőnk sorsa némileg mostoha. Anyja - nővéreivel ellentétben, akik egy gazdag földesurat és egy lelkészt fogtak meg magunknak - szerelemből ment hozzá egy tengerészhez. Ám a férfi ahelyett hogy kitüntette volna magát, és nagy vagyonra tett volna szert, kiöregedett, lezüllött, miközben egyre bővült a család. S bár nem tartják a kapcsolatot, a gazdag rokonok úgy döntenek, segítenek a lecsúszott testvéren, egy gyermeket magukhoz vesznek - ez Fanny. S bár a lány neveltetésének körülményei új szintre emelkednek, arra mindig ügyel a befogadó családja, hogy egy kicsivel mindig kevesebb jusson neki, hogy egy pillanatra se felejtse el - ő a szegény rokon. Mire felnő, leginkább egy társalkodónői státuszt tölt be nagynénje mellett. Az egyetlen, aki az első pillanattól teljes értékű emberi lényként kezeli, s őszinte barátságot épít fel vele, a második fiú, Edmund. A történetben végig követhetjük, amint Fanny a háttérszereplőből előlép főhősnővé, ahogy nevelőcsaládja előtt is egyre jobban kibontakoznak az értékei, ahogy kitaszítottá válik, mert mindenek felett ragaszkodik az elveihez, s végül révbe ér.
Most, hogy másodszorra is elolvastam a regényt, már látom az erényeit. S bár tudom, hogy a történet kibontakozásához, a mondanivaló kibontásához így kellett megírni, az első felét így is fárasztónak és kevéssé érdekesnek tartom. Ugyanis a szerző - szokásától eltérően - a regény teljes első felében nem a hősnőjére fókuszál, hanem nagy rálátást enged a környezetre. Így megtudjuk, hogy az elrontott "jó" nevelés milyen erkölcsi hiányosságokat szülhet, s az ebből fakadó alantas viselkedésen miképp segít felülemelkedni a Fannyban túltengő alázat, s az Edmundban meglévő lelki tisztaság. Osztom azt a nézetet, hogy a gazdag lányok züllését leíró rész túl hosszú és kicsit szájbarágós lett, ráadásul ezer felé ágazik, hogy mindenkinek a rosszaságával kellő alapossággal megismerkedhessünk.
A könyv második felét ellenben nem bírtam letenni. Miután megismerkedtünk mindenkinek a motivációival és jellemhibáival, Fanny végre előlép a megszokott Austen-hősnővé, akinek naivitása és vallásossága ellenére el kell valahogy boldogulnia egy világban, ahol egy végtelenül romlott férfi veti ki rá a hálóját, s el kell viselnie a tudatot, hogy az egyetlen ember, aki mellett el tudja képzelni az életét, egy hozzá nem méltó nőt készül feleségül venni. S a végére persze mindenki elnyeri tettei méltó következményét.
Austent változatlanul rajongom, de ez a könyv továbbra sem lett a kedvencem.
Jane Austenről írtam ezt is.
