Felbuzdulva azon, hogy minden előítéletem ellenére mennyire szerettem a Márai-kötetet, prekoncepcióimat félresöpörve, Hugo könyvének elolvasását annyira nagyon nem halogattam.

moly

Amúgy ez a kötet szemlélteti talán a legjobban az elmaradásomat - augusztus végén kezdtem keresni a boltokban, mondván ez a következő utáni... Persze éppen nem lehetett kapni, de egy kedves ismerősömnek köszönhetően szeptemberben mégis a birtokomba került egy példány. A Márai-odázásnak köszönhetően csak november elején olvastam végül, s íme, egy hónappal később már írok is róla. (Amúgy már csak egy kötetnyi elmaradásom van, az viszonylag friss, csupán két hetes olvasmányélmény, s most éppen egy 1000 oldalas történelmi fikcióval múlatom az időt, hogy tényleg ne kelljen már hetek távlatából írni dolgokról...)

Szóval Victor Hugo... Stréber gyerek voltam, ráadásul mindig is szerettem olvasni, így minden kötelező olvasmányt elolvastam. Victor Hugo-tól A párizsi Notre-Dame különösen emlékezetes darab volt. Ugyanis soha annyira nem álltam még közel regény félbehagyásához, mint amikor azt próbáltam leküzdeni. Tisztán emlékszem az estére, amikor az ágyamban ülve olvastam egy fejezetet, amiben Hugo a Notre-Dame egyik tornyából kitekintve Párizs látképét ecseteli. Husznöt oldalon keresztül. Egy nagyon nagy alakú könyvben. Nos, ennek tudatában nem halogattam a halálraítélt utolsó napjáról szóló írást, ami biztatóan kicsi darab (a fent említett monstrumhoz képest...).

Az Egy halálraítélt utolsó napja viszonylag korai írása Hugo-nak. Amit szeretni tudok benne, az, hogy Hugo részéről ez egy állásfoglalás - köztudottan nagy ellenzője volt a halálbüntetésnek. Ebben az írásban az érzelmekre hatva próbálja meggyőzni az olvasókat a nézetéről. A kisregényben egy elítélt gondolatait követhetjük nyomon az ítélethirdetéstől a kivégzésig. Nem tudjuk meg, ki ő, bár morzsákat kapunk, nem tudjuk meg, miért és kit ölt meg, semmit nem tudunk, ami a zárkáján kívül történt-történik. Értem én, hogy a szerző arra fókuszál, hogy milyen lelki folyamatokon esik át valaki a halálsoron, és azt állítja, hogy lényegtelen, hogy mi az előélete, ennek egy embert sem szabad kitenni. Ennek ellenére alkothatott volna olyan karaktert, akivel az olvasó együtt tud érezni. Mert ez a halálraítélt nem tagadja a bűnösségét, s egyszer sem olvassuk azt, hogy megbánná amit tett vagy lenne valami mentsége, csakis magát sajnálja-sajnáltatja a következmények miatt. Az utóbbi pár mondat nem csupán az én érzéketlen véleményem, elég sok hozzászólásban, értékelésben jöttek szembe ezek a gondolatok. Az meg csak hab a tortán, hogy továbbra sem tudom élvezni azt a terjengős stílt, amiben a szerző eddig általam olvasott művei tobzódnak.

Victor Hugonak nem sikerült meglágyítania a szívemet most sem.

A folyamatosan frissülő listát a már olvasott darabokról itt tudjátok követni.