Kevesebb mint egy félórával később egy taxi állt meg a Jéna sugárút patinás épülete előtt, ahol egy egyenruhás férfi házmester fogadta a felügyelőt egy márványoszlopos csarnokban.
Maigret megmondta, ki ő, és megkérdezte, hogy Rosalie Moncoeur a házban dolgozik-e. A hátsó lépcső felé irányították:
- A harmadikon.
Előzőleg útközben megivott még két sört, és a fejfájása elszállt.
Forrás: agavekonyvek.hu
Idén év elején találkoztam először Maigret-vel, az Áldozati báránycomb történetei között. Azonnal megfogott a történet stílusa, a nyomozó emberiessége, az élet ritmusa, a nyomozás menete. Tetszett, hogy Maigret se nem pökhendi, se nem hiú, még csak nem is nagyon zseniális. Egyszerűen csak teszi a dolgát, pipázik, ebédre hazamegy a feleségéhez, ebéd után vagy egy-egy nap közbeni találkozó során megiszik egy sört vagy egy-két pohár bort, s vacsora után a városban sétál, vagy beül egy kávézóba az asszonnyal.
A könyvtárban válogatva azért esett a választásom a Maigret és az éjszaka örömeire, mert kialakult egy nagyon határozott képem Maigretről és az ő elveiről, és kíváncsi voltam, hogy tudnak ezek érvényesülni a címben sejtetett szituációban. Meg azért is ezt választottam, mert nagyon szép ez a kiadvány. Puhakötésű, kézbe kívánkozó, ízléses.
A történetről röviden:
A helyszín: Párizs "bulinegyede", lebujok, kocsmák, mindez persze sötétedés után. A szereplők: táncoslányok, bár tulajok, grófnők, drogfüggők, szerelmes és nem szerelmes rendőrök. A bonyodalom: egy táncoslány, egyszemélyben fő attrakció, zárás után még megtámogatja a bátorságát néhány felessel, majd besétál a helyi rendőrségre, és bejelent egy tervezett gyilkosságot, aminek híre állítólag munka közben jutott a fülébe. A körülmények ismeretében a rend őrei hisznek is neki, nem is. Reggel, kijózanodva már hősnőnk is visszavonná a vallomást, ám a rendőrök hazaküldik. Nem sokkal később megtalálják a holttestét. Ez alátámasztani látszik az előző esti zavaros mesét, ám minden további körülmény ellentmond neki. Egészen addig, míg elő nem kerül a bejelentett gyilkosság áldozata is. Nos, innentől már csak az elkövetőt kell megtalálni.
Két dolog fogalmazódott meg bennem a regény kapcsán.
Egyrészt, hogy Maigret-t én nem ilyennek ismertem meg. Az előző regényben amit olvastam, maga ment a dolgok után, empatikus volt, érdekelte az áldozat sorsa, még némi lelkiismeretfurdalása is volt. Azért ivott, mert kiélvezte az életet. Ebben a kötetben ült egy lebujban, és várta, hogy összeérjenek a szálak, míg a kollégák lejárták a lábukat. Ivott, hogy menjen az idő, és ivott, hogy múljon a másnaposság.
Másrészt, amilyen ígéretes volt a cím, olyan lassú folyású, és eseménytelen volt a történet. Legalábbis a várakozásaimhoz képest.
Persze, a szórakoztató párbeszédek, jól megrajzolt figurák, hangulatosan lefestett helyszínek mind megvoltak, de valahogy mégis hiányérzetem maradt. Érdekes módon ez nem tántorít el, inkább felpiszkált, hogy olvassak még Maigret-t, hátha tisztul a kép, ki is ez a fickó valójában.
