"Pattogatott pulykahere nincs?"
Forrás: moly.hu
Írtam arról nemrégiben, hogy az abszolút rajongásból milyen felemássá változott a viszonyulásom Fable-höz. Éppen ezért félve vettem meg ezt a kötetet. Nagyon rég nem olvastam "új" könyvet. Ráadásul a Szamurájszív olyan crossoveres típus, amiből az első próbálkozás kifejezetten nem tetszett. Szóval a következő volt az alapállás, mikor azzal a szándékkal ültem le, hogy akkor most elkezdem: ott volt bennem a várakozás és a remény, hogy talán most sikerül varázsolnia; és a sok negatív tapasztalat, amiért az utóbbi időben nem sikerült.
A kötetben a Vis Major-sorozat és a Halkirálynő-sorozat zsarupárosai dolgoznak újra együtt. Egyrészt. Másrészt ezúttal tovább bonyolódik a regény azzal, hogy nem csak két főszereplő-gárda szerepel, hanem a cselekmény is két idősíkon, két szálon fut. Ebből az egyik a nagy négyes közös ügye karácsonykor, a másik Vis Majorék szólója nyáron.
A kezdés rögtön nem tetszett. Hülyenevű őrangyalok játszadoznak a felhőkben. Igen, előfordul, nem is ritkán, Fable történeteiben a természetfeletti szál, de ez elég bénácska nekifutás volt. A történetet a továbbiakban nem fejteném ki, mert annyi szál, kattant és csak simán gonosz bűnöző kerül hőseink útjába, hogy ha mind megírnám, ideőszülnék. Ami érdekes tapasztalat volt: hogy mi volt, ami tetszett és mi az, ami nem.
Kimondottan üdítő élmény volt, hogy megjelent egy szereplő teljes testi valójában, aki eddig csak úgy szerepelt, mint Columbo felesége - hallottunk róla, rengeteg karakternek befolyásolta az életét közvetve, s most előlépett a színfalak mögül. Jó megoldás volt, szerettem. Ami nagyon nem tetszett: a rengeteg olyan leírás, ami nem nagyon szólt másról, mint stílusgyakorlatról. Fable megmutatta, hogy még mindig tud újítani a Fable-stíluson, továbbra is boszorkányosan bánik a magyar nyelvvel. Nekem ezek nagy része inkább erőltetettnek, mint frissnek érződött. Viszont amikor háttérbe szorult a tollvillogtatósdi, rögtön magába rántott a történet, és hozta azt a varázslatot, amit a régi regények. Ilyen módon elég hullámzó volt az olvasási-élmény: hol azon bosszankodtam, hogy már megint csak a szóorigamzás megy, hol azt vettem észre, hogy hoppá, elrepült ötven oldal, és már megint milyen történetbe keveredtünk...!?
Még egy dolog volt, ami kevéssé tetszett: Fable-re mindig is jellemző volt, hogy sötétebbre festi a főgonoszait, mint amilyennek az átlag hír-fogyasztó el tudja képzelni az emberi megátalkodottságot. Mostanra jutott el olyan mélységekig, hogy bizonyos részek már-már határozottan túlmentek az ingerküszöbömön, mondván ilyen nincs. Ilyen nem lehet.
Összességében talán optimistább vagyok, mint mielőtt ezt a könyvet elolvastam. Elég sok olyan rész villant meg benne, amiből azt láttam, hogy ott van még az a kulcs a ruhásszekrényhez. Csak remélem, hogy a következő írásokban még többet kapunk a klasszikus Fable-élményből.
Ezeket írtam még Fable-regényről:
