"Éjfél felé egy minden eddiginél öblösebb, hosszan morajló robbanást hallottak. Egymásra néztek, ez nem légi bomba volt, nem lövedék és akna, hiszen azokat ismerték már. Ez csak az Erzsébet-híd lehetett... (...) Hallgattak, füleltek, egy ostoba kis utolsó reménnyel, ki sem merték mondani... Aztán ennek is vége lett, még egy robbanás. A Lánchíd, a legrégibb budapesti híd...
Buda és Pest, az ország egyesült fővárosa széttört."
Forrás: moly.hu
Végre egy könyv, amit szerettem. Nem úgy szerettem, hogy egy nekifutásra elolvastam, hogy jövet-menet mindenkinek meséltem róla, hogy lelkesedés született bennem a téma vagy a szerző iránt. Sőt, külső szemlélőnek úgy tűnhetett, nem szívesen olvasom. Egy félórányi olvasásra jutott három nap pihentetés. Így sikerült ezen a hosszúnak nem mondható köteten három hétig ülni. Az utolsó 60 oldalt csak azért olvastam el egy nekifutásra, mert nem akartam hosszabbítani a könyvtárban... Mégis szerettem.
A regény valós történelmi témát dolgoz fel érdekes nézőpontból. Kezdetnek két fiatal katonát ismerünk meg. Az egyik már szökésben, a másik még szabadságon, lélekben már szökésben. Az egyik budapesti egyetemista, a másik vidéki bányász. 1944 karácsonya előtt a fővárosba érkeznek, s viszonylag gyorsan jön a hír: nem fognak tudni visszamenni a frontra, mert az oroszok gyűrűje bezárult a város körül. Ez valamelyest segíti a szökésüket, másrészt megnehezíti: a városba zárva sokkal könnyebben lebukhatnak, mint katonaszökevények.
Főhősünk Pintér Zoltán, egyetemista, a magyar nyelv tudósának készül. Apja iskolaigazgató, aki szeretőt tart. Bátyja hivatalnok, szintén katonaszökevény. Anyjának egyetlen célja, hogy a fiait távol tartsa a harcoktól, minden kockázatot vállalva. Zoltán megismerkedésünk pillanatában egy fiú, aki nem akar harcolni. Nem tudja mit akar, de harcolni azt nem. Az ostromlott Budapesten a következő néhány hétben felnő. Olyan emberekkel él együtt, akikkel összehozza a sors, megjárja a nyilasok börtönét, átéli élete első szerelmét, s a lány értelmetlen és megmagyarázhatatlan meggyilkolását. Látjuk, hogy bár tartozni nem akar sehova, politikai alapon főleg nem, tiltakozásként mégis egy szökött katonákból összeverődött ellenálló csoport tagjává válik.
Szerettem ezt a könyvet, mert úgy írt a '44-45 fordulóján történtekről, hogy azt a magamévá tudtam tenni, s nem csak történelmi tényként elolvasni. Karinthy teljesen kézzelfoghatóan jeleníti meg a Budapestet, ahol hozzátartoznak a mindennapokhoz az aknák, bombák, lövedékek hangjai, ahol természetessé válnak a hatalmi harcok a pincékben, óvóhelyeken a jobb pozíciókért, ahol "nagy" emberek azon spekulálnak, hogy kinek milyen szívességet érdemes megtenni, annak függvényében, hogy milyen kimenetelt várnak az ostromhelyzettől. És szerettem, mert mindeközben nekem mégis inkább a felnőtté válásról tudott szólni.
Az ilyenek miatt jó ez az olvasmánylista, amit a Reading Challenge nyomán raktam össze. Ha tavaly nem olvasom a Szellemidézést, minden bizonnyal ezt sem vettem volna a kezembe, s úgy maradtam volna le valami fontosról, hogy nem is tudok róla. Nem egy könnyen emészthető darab, de mélyre ható. Ajánlom mindenkinek.
