"Mielőtt Mr. Tedescu nekem esett, megkérdezte, emlékszem-e arra a néhány sorra, amit egyszer az íróasztalán olvastam. Akkor úgy gondoltam, csak színházi jegyzetek, de most kiderült, hogy ezek valamiféle jóslatok, és Tedescunak nagyon fontosak. Szóról szóra elismételtette velem, és amikor látta, hogy pontosan vissza tudom idézni, azt mondta, ez az életembe fog kerülni..."
Forrás: moly.hu
Idén valahogy sokkal gyakrabban fogalmazok meg negatív véleményéket az olvasott könyvekről, mint tavaly a Reading Challenge-ben. Nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy írtam már annyi összefoglalót, hogy nem csak dicsérni vagy diplomatikusan pozitívumokat felsorolni merek, vagy ténylegesen rosszabb könyveket olvasok.
A legutolsó, krónikákban szereplő olvasmányélményeim eléggé megviseltek. Pár hétig csak ponyvát és magazinokat bírtam olvasni. Aztán amikor azt éreztem, hogy most már kezd igényem formálódni "valami irodalomra", ránéztem a listámra, és örömmel vettem tudomásul, hogy Daniel Keyes neve a következő.
Rögtön indultam is a könyvtárba, és a polc előtt állva olvasgattam a bent lévő kötetek fülszövegét. Direkt nem néztem utána, hogy mit lenne érdemes választani, úgy gondoltam, majd az első benyomás eldönti. Némi hezitálás után a Jóslatok az őrültek házából című darabot választottam.
Nagyon izgalmasnak tűnt. Sőt, igazából ha nagy vonalakban elmesélem a történetet, akkor is nagyon izgalmasnak hangzik. Amikor Greffinek meséltem, hogy képzeld, milyen rossz könyvet olvasok, ami arról szól, hogy... A végén elkerekedett szemekkel nézett rám, hogy hogy tud ez rossz lenni?
Márpedig nem vagyok egyedül. Az általam látogatott laikus-fórumon így utólag szembesültem vele, hogy a leggyakrabban előkerülő jelző a "csalódás" volt. Persze találtam néhány elvakultan méltató hozzászólást, és kevésbé laikusoktól visszafogottan diplomatikus összefoglalót is, de mondhatjuk, hogy az átlag magyar olvasónak inkább nem jött be, mint igen (a nem reprezentatív felmérésem alapján).
Na de nem kerülgetem tovább a szóban forgót. A történet arról szól, hogy a borderline személyiségzavarral és önpusztító hajlamokkal bíró Raven a drámatanára asztalán elolvas pár elől hagyott feljegyzést. A memóriája rendkívüli módon jó, így a szöveg beleég az agyába. Ez azért igen kellemetlen, mert a szimbólumokkal teli költeménynek tűnő sorok egy, az Egyesült Államok elleni összehangolt támadás tervezetét tartalmazzák valójában; drámatanáráról pedig kiderül, hogy az ő tiszte lett volna megszervezni az együttműködést egy görög és iráni terroristacsoport között. A drámatanár meghal, a szövegnek nyomavész, a tudást pszichológus és egyben CIA-ügynök apja bezárja Raven tudatalattijába, majd fejbe lövi magát. Megindul a hajsza: a szövegre és/vagy Ravenre vadászik mindkét csoport és az FBI is (utóbbiak azért, hogy megakadályozhassák a támadást).
Szóval nem egy Virágot Algernonnak sztori. De izgalmas és magával ragadó. Három nap alatt sikerült átrágni magam rajta, pedig alapvetően nincs sok időm olvasni. Tényleg letehetetlen. Csak közben egyre kevésbé szerettem. Ravent nem ismertem meg igazán, amit láttam belőle, ellenszenves volt. Nem tudtam meg, hogy benne milyen folyamatok zajlanak a betegsége(i) hatására, csak azt láttam, hogy a különböző érdekcsoportok hogyan használják ki ezeket a manipulálására. Az emberek a valóságtól teljesen elrugaszkodott módon reagáltak eseményekre, illetve dolgokra, amik velük történtek. A szereplők származástól, hivatástól, műveltségtől függetlenül minden létező tudományágban olyan szakértelemmel nyilatkoztak meg, hogy én laikusként csak kapkodtam a fejem.
Bizonyára a magyar fordítás is sok dologban ludas - olvastam ilyen véleményeket, személy szerint nem mentem utána. Nekem inkább azért nem tetszett, mert az volt a benyomásom, mintha egy akciófilm-leiratot olvasnék. Vagy egy Dan Brown könyvet, miután a szerző elolvasott egy pszichológiai szakkönyvet. Ami nem baj - hangsúlyozom: magát olvastató írásról beszélünk -, csak ennél komolyabb regényre számítottam.
Szóval ez most annyira nem jött be. De jó volt. Na, ezen igazodjatok ki!
