"- Gyilkosság? - szólt Seneca magasra vonva szemöldökét. - Mondd inkább, államérdek, és akkor mosolyogni fogsz."
forrás: polc.hu
Szeretem Kosztolányit. Ezt alkalomadtán mindig elmondom. Szeretem ahogy ír. Nem szépít meg, nem bagatellizál el semmit. Olyannak írja le az életet, az embert, az érzéseket, az indulatokat, amilyenek. A lélek ismerője és az írás mestere a szememben.
Tavaly írtam a Pacsirtáról. Az a kisember, a hétköznapi élet tragédiáját mutatja be. A Nero, a véres költő ezzel szemben történelmi regénynek nevezi önmagát, s szereplői valóban egykor élt személyek. Kosztolányi az ókori Rómába visz minket, így autentikus környezetben tekinthetjük meg a drámát.
A regény Claudius halálával, és az ártatlan, önmagát még keresgélő ifjú Nero császárrá emelésével kezdődik. Nero végtelenül emberi, hétköznapi, s mint az később kiderül, kisszerű. Nem alkalmas császárnak, nem is akar császár lenni. Az államügyek nem érdeklik, egyedül az fontos neki, hogy megfeleljen a körülötte levőknek, kicsikarja a szeretetüket. Először mestere, Seneca nyomdokaiba lépne, és költőnek áll. Seneca első reakciói alapján már tudja, hogy rossz költő. Ezen a ponton kezdi felfedezni a császári lét előnyeit: a nála jobb költőket megöletheti, száműzetheti, s maga köré olyan tucatfirkászokat gyűjt, akik nála rosszabbak, s készséggel ismerik el az ő elsőségét. A kegyeire áhítozó nő, Poppea segít neki szintet lépni vágyai kiélésére: színházi fellépést szervez neki. Nero a kicsikart sikeren felbuzdulva vérszemet kap, elvakultan játssza a sikeres művészt. Miután ezt elunja, kocsihajtóként arat sikereket, hasonlóan tiszta körülmények között. Ám bármibe kezd, idővel belefásul, legyen szó költészetről, sportról vagy szerelemről. Önmagának gerjeszt problémákat, konfliktusokat, hogy egy-egy kis időre érezze, hogy számít, hogy érdemes élni.
Idővel teljesen elveszíti az önkontrollját. Bárkit megölet, aki az útjában áll, vagy akiről úgy érzi, leleplezheti, hogy a nagy császár, művész és sportember jelmezében csak egy kisfiú van, aki semmihez nem ért igazán, és csak annyit akart, hogy elismerjék az érdemeit. Mivel anyja mindig többre szánta őt, mint amennyi benne volt, ez a vágya kielégítetlen maradt, s a frusztráció teljesen eltorzította jellemét.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert Kosztolányi úgy festette le ennek az embernek az önmagából való kifordulását és pusztulásba rohanását, hogy nem lehet rá haragudni. Nem lehet rá a Római Birodalom legkegyetlenebb császáraként tekinteni. Csak szánni lehet. A könyv végén még meg is sirattam. Halálakor az ember nem azért könnyebbül meg, mert végre halott a zsarnok, hanem azért, mert egy szenvedő ember végre megszabadult.
Akik kicsit jártasabbak Kosztolányi korának politikájában, azt mondják, erős tükröt tart ez a regény a korabeli jelenségeknek, s egy bizonyos politikusnak, ezért koncentrál sokkal inkább az emberre, és csak mellékesen említi meg a Nero idejében zajló eseményeket. Én ilyen háttérismeretek nélkül olvastam több alkalommal is, és merem állítani, hogy az áthallások nélkül is élvezhető írás, és van mondanivalója. Ajánlom mindenkinek. Mint Kosztolányit mindig.
