"- De szeretném egyszer az ön elméletét nehezebb próba alá vetni, ha nem tekintené bizalmatlanságnak.
- Ellenkezőleg - jelentette ki Holmes -, nagyon örülnék neki. Ha egy igazi, komoly probléma megfejtésére kér, akkor ma már nem lesz szükségem a második adag kokainra."
Forrás: helikon.hu
Érdekes, hogy míg a Sherlock- és Poirot-történetek kortárs feldolgozásait szinte kivétel nélkül láttam, az írott történetek valahogy eddig nem kerültek a kezembe. Conan Doyle mester könyvei közül ez mindössze a második amit olvastam.
És sokkal jobban tetszett, mint az első. Ami némileg az én hibám, azt hiszem. Már akkor is gyanús volt, amikor kivettem a könyvtárból, és ezt a kötetet olvasva határozottan biztos vagyok benne, hogy a tavaly olvasott A Sátán kutyája valami gyerekekre hangolt verzió volt.
A négyek jelének jóval komorabb az atmoszférája, a szereplők sokkal "felnőttebbek", a történetmesélés is érdekesebb-izgalmasabb. A sokszor emlegetett fórumozók nem szeretik, mert lassú, uncsi, szájbarágós/nem elég szájbarágós. Én személy szerint nagyon kedvelem ezt a ma már kicsit lomhának tűnő, tötymörgős stílust. Szeretem, hogy van idő a részletek, a karakterek megismerésére; hogy esetleg olyan információk is a birtokunkba kerülnek, amikre nincs szükségünk - hiszen a nyomozás pillanatnyi állásában nem tudhatjuk, mi lehet fontos.
Sherlock és Watson abszolút a Cumberbatch-Freeman-féle formációt idézi (jó, ez igazából ellenkező irányba dícséret, de fontosnak éreztem megemlíteni), és ebben a kötetben a jó doktor sem olyan bárgyú, mint ahogy arra az előző könyv kapcsán panaszkodtam.
A történet ott kezdődik, hogy Sherlock tétlenségből adódó szenvedését megzavarja egy ifjú hölgy, hogy a segítségét kérje egy titokzatos levél kapcsán. A levél egy furcsa ikerpárhoz, egy kincshez és egy titkos társasághoz vezet. Ezt követően a nyomozópáros egy ismeretlen falábú ember és bennszülött kísérőjének egyre hűlő nyomába veti magát. Miközben Sherlock egyre jobban belebonyolódik az ügybe, Watsonnak van ideje belebonyolódni a megbízójukba. Egyszóval van itt minden: rejtély, misztikum, szerelem.
Két észrevételt teszek még szóvá, aztán ezt az ügyet le is zárhatjuk.
Meglepő módon ebben a történetben nem a nyomozó summázza a történteket, helyette a főgonosz szájába adja a szerző a zárómonológot. Érdekes megoldás, bár nem tudom, hogy Conan Doylenál rendkívüli-e, hiszen eddig összesen kettő könyvét olvastam.
A másik észrevétel kifejezetten bosszant. Illetve nem maga az észrevétel, hanem a lyukacsos memóriám. A történet elején - az idézett párbeszédet követően - Watson próbára teszi Sherlock megfigyelő képességét, és ha nem is egy az egyben vették át a sorozatba, de egy kísértetiesen hasonló jelenet lejátszódik az egyik rész elején. És nem tudom, hogy csak ezt a momentumot rakták be egy részbe, vagy ezt a történetet dolgozza fel egy epizód, csak nem emlékszem rá... Valaki?
