"- Báthory Anna annak a felesége lesz, akinek a fejedelem diktálja!
- A fejedelem gondolkodhatna néha! Keressen magának Magyarországon barátokat és sógort! Vagy a lengyel udvarban! Csak egy testvérhúga van, s ebben a szétszabdalt országban csak egy Báthory Anna! Ne merészeljen engem a fejedelem elkótyavetyélni!"
Forrás: libri.hu
Azt hiszem, lassan végérvényesen be kell lássam, hogy Ugron Zsolna nem nekem ír. A Meskó Zsolttal közösen írt Szerelemféltőket szerettem. Aztán jött az Úrilányok Erdélyben. Lelkesen kezdtem olvasni, pozitívan álltam hozzá, azt hittem új kedvencet (netán új kedvenc szerzőt) avatok. Nem történt meg. Tipikusan az a könyv, ami nagyon jó lehetett volna, de valamiért nem lett az. Számomra. A történet, az ötlet, a szereplők mind tetszettek, de a hősnőtől a falra másztam.
Fogalmam sem volt, hogy mit várjak az Erdélyi menyegzőtől. Nem olvastam utána, nem is nagyon hallottam róla, anyának vettem meg karácsonyra, mert ez volt a titkos vágya. Mikor felcsaptam, akkor szembesültem vele, hogy történelmi regényt tartok a kezemben. Gyorsan kiderült az is, hogy a cím ellenére nem lányregényről van szó. Erdély zivataros történetének azt a huszonnyolc évét öleli fel, melyben Báthory Gábortól Bethlen Gábor elveszi a fejedelmi címet, s elkezdi kiépíteni hatalmát. Mindezt Gábor húgának, Báthory Annának szemszögéből követjük végig. Láthatjuk, hogy a fejedelem húgát sem kerüli el a kényszerházasság, hogy milyen az, amikor már özvegyként is csak titokban házasodhat össze a saját választottjával, bízva abban, hogy a fejedelem majd megenyhül, és közben a háttérben végighúzódik az egyetlen igazi szerelmi szál, Esterházy Miklós iránt.
A szokásos fórumokat végigböngészve az derült ki, hogy a hozzám hasonló laikus olvasók (egy-két kivétellel) rajongják. Komolyabb kritikát összesen egyet találtam. Annak a szerzője nem volt elragadtatva. Én ugyan az első csoport-beli kritizálók közé tartozom, de én is rossz szájízzel csuktam be a könyvet. Pedig nagyon máshogy indult a regényhez fűződő viszonyom. Pont mint az Úrilányok... esetében.
Érdekes volt a témaválasztás: Erdély politikai harcai egy lány szemén keresztül. Izgalmas volt a cselekmény. A korabeli ruházkodási, mulatozási, szépítkezési szokások leírása is magával ragadott. A férfiak által elnyomott, és ez ellen lázadozó kisasszonyt is teljes szívemmel tudtam támogatni a törekvéseiben, átéreztem a vágyait, a szenvedését. Aztán a lányból öntudatos felnőtt nő lett. Éppen olyan önhitt, öntelt, önző, hiú, mint az Úrilányok... Annája, akit annyira nem tudtam szeretni, hogy miatta a könyvet sem. És itt is ez történt.
Csak hogy szemléltessem valamelyest, mi is a bajom, röviden összefoglalom azt a részt, ami számomra a mélypont volt, és ami után reményt sem láttam arra, hogy a bűvkörébe vonjon engem is ez a nő. Hősnőnk hősszerelmese Esterházy nádor. Ő neveli a kisfiát is. Éppen akkor érkezik látogatóba, mikor a nagy vetélytárs, a nádor felesége, a halálán van. Az asszony meghal, eltemetik. A sírásók még vissza sem hányták a földet, mikor Anna ráront Miklósra, s bár nem ez a szándéka, az első mondata valahogy így hangzik: Ha letelt a gyászév, akkor ugye végre feleségül veszel? Értem én, hogy kirobbanó szenvedély, és évek óta elnyomott vágyak, de komolyan... Ki csinál már ilyet?! Ennél csak az a rosszabb, mikor az a válasz, hogy hát hogyne... És persze szerelmük visszafolythatatlan áradatában meg is pecsételik a szerencsés megegyezést. Életszerű.
Amit még nem tudok hova tenni, az az indokolatlanul beleerőszakolt misztikus szál. Semmit nem tett hozzá a történethez az ég világon. Persze ettől még nem kellett volna zavarjon, de a céltalansága bosszant. (És igen, olvastam egy interjút, amiben szóba kerül az a bizonyos méreggyűrű, és az átok, ami köré költődött. És azért említettem céltalanságot, mert ugyanez az átok a gyűrű nélkül is megvalósult volna, a koponyás ékszer csupán egy motívum, amibe beleszeretett a szerző, s valamiképp beleszőtte. Szerintem kicsit erőltetetten. De ez természetesen magánvélemény.)
Összességében azt tudom mondani, hogy nem bánom, hogy elolvastam. Sőt, valószínű, hogy a következő Ugron Zsolna-könyveket is el fogom olvasni. Mert akármennyire is ellenszenvesek a főhősnők, maguk a történetek és az írás elég jó. És mindig van remény, hogy egyszercsak lesz egy olyan, amit jó szájízzel fejezek be.
