"Nagyon megdöbbentünk egy este, ijedten, némán az ajtóra meredtünk, ahol megjelent Sir Lajos, aki költő volt. Pola Negri, aki szerette a rossz szóvicceket mások rovására, azt mondta később, hogy a költő síri látvány volt. Valóban, volt valami kísérteties Lajos début-jében. Télvíz idején teniszcipőben, patentharisnyásan, egy pepita lovaglónadrágban, gyermekre szabott, szűk és rövid ujjú kiskabátban, amely rátapadt kiszögellő csontjaira, és négynapos szakállában volt valami apostoli, amely félig szent és félig őrült benyomását keltette bennünk. Külseje éhtífuszról beszélt, kiváló modell lehetett volna egy tuberkolózis elleni propagandaplakáthoz, arca üvegszerűen, halványan átlátszó volt, és soványsága egyszerűen valószínűtlen. Szó nélkül megette az utolsó fél kenyerünket, negyed kiló margarinunkat, és eltulajdonította előlem a fél cigarettámat, egyszerűen tovább szíva, csak azután szólalt meg.
- Sir Lajos vagyok, költő. Szeretnék aludni. - Miután kijelöltünk számára egy helyet az asztalon, feje alá tett egy megfordított tányért, és mély álomba merült."
Forrás: alexandra.hu
A kirakott kép ne tévesszen meg senkit, valóban a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam című önéletrajzi vázlat-gyűjteményt olvastam Rejtőtől, csak éppen az összegyűjtött művek negyedik kötetéből. Ez azért fontos információ, mert egy közel 800 oldalas, durván B5-ös méretű, keményborítós könyvről beszélünk. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy én ezt bizony nem hordtam magammal, így aztán csak esténként tudtam egy-egy fél órát álomba ájulás előtt elolvasni, szóval extra lassan és szétszabdalva jutottam végig rajta. Ez sajnos erősen rontotta az élményt, és nem is feltétlenül állt össze a fejemben a sztori.
További rendkívül bosszantó és buta helyzet, hogy nem írtam meg rögtön a róla szóló bejegyzést, mert volt egy olyan tervem, hogy rendhagyó módon kettős beszámolót fogok írni. Nemrég jelent meg Matuscsák Tamás könyve, a Rejtő Jenő elveszett naplója. Logikus döntésnek tűnt, hogy ha már úgyis éppen önéletrajzot olvasok, akkor gyorsan elolvasom az új életrajzot is, és jól elmondom a véleményem egymáshoz viszonyítva. Na ez az, ami nem áll módomban, ugyanis naivan azt gondoltam, mikor a kezemben fogtam néhány hete a kötetet: nem luxizok hónap végén, majd fizu után megveszem. Ahogy én azt elképzeltem... Múlt héten az első utam az egyik legnagyobb könyváruház lánc egy üzletébe vezetett, ahol fél órányi hasztalan kutakodás után, kérdésemre azt a tájékoztatást kaptam, hogy mind elfogyott, az utánnyomásra várnak. Ezek után még néhány üzletben próbálkoztam, mindenhonnan ugyanezen indokkal hajtottak el.
Aminek eredményeképpen csak egy könyvről fogok írni, amit hetekkel ezelőtt olvastam, így aztán már nem is nevezhetők valami frissnek az emlékeim.
Ilyen felvezető után lássuk a párizsi (nem)haldoklást.
Abban a pillanatban kapcsolódunk be Rejtő életébe, mikor pelyhes állú húszévesként vonatra száll, Berlinbe indul. Reményekkel és várakozásokkal teli, előtte az élet. Elhivatott művész, aki az alkotói közegét csakis Európa valamely nagyvárosában találhatja meg. Szobát bérel, kávéházba jár, ahol a hozzá hasonló ifjakkal vitatja meg az élet nagy dolgait.
Az ajánlóleveleivel nem megy semmire. Az alkalmi munkák fogynak. Eljön a pillanat, amikor már nem lehet újabb halasztást kialkudni a házinéninél a lakbérre. Hősünk ekkor fogja a kalapját, s az éjszaka leple alatt felhagyja eddigi szállását...
Rejtő naplóbejegyzések, levelek, s a még friss emlékei alapján vázolta fel két önéletrajzi ihletésű regény alapjait, a legfontosabb momentumokat alaposan ki is dolgozva. Kronológiai sorrendben követhetjük a fiatal író életét a fűtött bérelt szobából a pénztelenség majd nincstelenség különböző stációin át. Látjuk, hogyan lépi át a saját korlátait, míg eljut a fizikai igények teljes elvetéséig, mikor már nincs mihez ragaszkodni, csak az elvekhez. Európa különböző városaiba követheti az olvasó: Berlin, Bern, Zürich, Genf, Luzern, Hamburg, Bécs, Poissy, Párizs, Lyon.
Betekinthet különféle mesterségekbe: kézimunka-ügynök, tapétázó segéd, filmstatiszta, hólapátoló, cementgyári munkás...
A nyomor olyan mélységeit ismerheti meg a nyájas olvasó, amit nehéz elképzelni: kezdve a kezdeti ódzkodással, mikor hősünk hajléktalanszállóba nem hajlandó menni, inkább egész éjszaka sétál kiskabátban a szakadó hóesésben, tudva, hogy ha megáll, megfagy. Együtt örülhetünk vele, a metró üzemnyitásakor, hiszen a szerelvényen viszonylagos melegben ki lehet aludni az éjszaka megpróbáltatásait. Vagy ha van egy csésze kávényi pénze az embernek, a kávéházban lehet tölteni a napot. Később már hálás az ember, ha egy műhely pincéjében kilencedmagával töltheti az éjszakákat. Még később megtudjuk, milyen az, ha a sajátjának mondhat, otthonossá tehet az ember egy kis helyiséget egy városszéli menekülttelep egy barakkjában.
Európa-szerte kallódó sorstársakkal is megismerkedhetünk: nyomorgó művészekkel, akik inkább éhen halnak, mint hogy polgári foglalkozás után nézzenek; megvetett művészekkel, akik feladták az elveiket, és pénzt keresnek; politikai üldözöttekkel; csődbe ment polgárokkal és bűnözőkkel, akik egy jobb élet, az újrakezdés reményében hagyták el az otthonukat, s bár rosszabb helyzetben vannak, mint otthon, nem tudnak visszamenni. Emberekkel, akik áldozatai az életnek, s emberekkel, akik maguknak választották ezt az életet.
Ám ezeket a memoárokat olvasva mégsem szorong az ember, nem érzi át a mélységes sötétségét a leírtaknak, mert sorra bukkannak fel a későbbi regényekből ismert karakterek, szófordulatok, párbeszédek. Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Ha megélni nem is, de megírni olyan optimizmussal írta meg Rejtő életének ezt a szakaszát, hogy nincs mit csodálkozni azon, hogy regényhősei soha egy percig nem aggodalmaskodnak a sorsukon.
A Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam Rejtő saját bevallása szerint élete legkockázatosabb döntésével fejeződik be: 3 év csavargás után visszatér a Nagykörútra. Ekkor 25 éves.
