"Az öreg botjára támaszkodott, és csak nézte a porba roskadt kiskutyát. De nem szólt, csak nézte mozdulatlanul, komoran, amíg Bogáncs nyüszíteni nem kezdett, és végül reszketve fel nem ült, ahogy tanulta.
Fejét kicsit oldalt hajtotta, és párás, meleg szemét most már felemelte.
- Megjöttem."
Forrás: moly.hu
Az Olvasópróba kereteiben olvastam újra az elmúlt évben a Vukot és a Tüskevárat. Így idén is elkerülhetetlenül eljött a pillanat, amikor egy újabb Fekete István-könyvet vettem le a polcról. Nem nagyon gondolkodtam, rögtön a Bogáncs után nyúltam. Kiváncsi voltam, hogy most hogyan fogom átélni ezt a gyerekkori klasszikust.
Be kell vallanom, most először a "felelevenítések" során, felemás érzéseim voltak olvasás közben. Fekete Istvánt könyvről-könyvre jobban csodálom. Megdöbbentő az a szeretet és empátia, amivel a leglényegükig meg tudja ismerni az embereket és az állatokat. Hatalmas az a tudás, aminek a birtokában van fű-fa-virág, a természet kapcsán. És egyedülálló a bölcsesség, amivel mindezt úgy tudja papírra vetni, hogy az olvasó is teljes egészében részese lehessen, néhány száz oldal erejéig ő maga is beavatottá válhasson. Én nem rendelkezem a tehetséggel amivel a szerző igen, így amint becsukom a könyvet, visszaváltozom a városi dzsungel telefonnyomkodó, internetfüggő gyermekévé. Hogy nagyon képzavaros legyek: Fekete István könyvei olyanok számomra, mint a ruhásszekrény, ami Narniába vezet. Márpedig én szeretek Narniában lenni.
De amint Narniában sem fenékig tejfel a létezés, most Bogáncs világában sem volt teljesen zavartalan a vendégeskedésem. Ha esetleg valaki nagyon régen olvasta volna, pár mondatban összefoglalom a történéseket, hogy aztán érthetővé váljon, mi piszkálta a csőröm. Bogáncs pumi. Méghozzá egy igen hosszú Bogáncs-vérvonal legifjabb tagja. Kiskirályfinak születik: fölötte csak az öreg Bogáncs, a bojtár, a számadó leánya, és maga az öreg Galamb áll a gazdaság hierarhciájában. Bogáncs igen tehetséges és önálló juhászkutya, emelett némileg szertelen és kalandvágyó is, de ez kölyökségéből fakad. Ám utóbbi tulajdonságok hozzák rá a bajt. Ugyanis úgy gondolja, hogy amit az öreg Galamb nem lát, az nem történt meg. Így aztán igazán belefér egy kis nyúlvadászat, amíg az öreg számadó sziesztázik. Csakhogy Bogáncsunk nem számol - de hát miért is tenné? - az orvvadászok által kihelyezett hurokkal, amibe igen szerencsésen belegabalyodik. A szerencsét ebben az esetben az jelenti, hogy a hurok nem fojtja meg. Ráadásul viszonylag hamar megmentője is akad egy végtelenül magányos és szomorú bohóc képében, aki aztán nem siet megkeresni a kiskutya eredeti gazdáját. Így aztán Bogáncs megismerkedik a cirkuszi élettel, ahol legalább olyan jól helytáll, mint a nyáj mellett. Innen eltulajdonítja őt egy, a képességeit felismerő gazdaember, de Bogáncs előbb kivágja magát szorult helyzetéből, mint hogy rácsukódna a ketrec ajtaja. Ezután erdőn-mezőn át kutyagol, mire eljut az asztalosmesterig, akivel örök barátságot köt. Ezt követően még számos kalandba keveredik (többek között a cirkuszba is visszajut), miközben csak egy cél lebeg a szeme előtt: az öreg számadó, és a nyáj.
Ami miatt nem szerettem feltétel nélkül a mesét, egészen kicsiség. Majdhogynem butaság. Hiszen az élet velejárója ez is, de mégiscsak rosszul esett. Bogáncs számos embernél vendégeskedett útja során. És ezek között az emberek között több is akadt, aki összekötötte volna az életét a kiskutyával. De Bogáncs minden lakhelyét átmenetinek tekintette, amíg ki nem találja, hogy adott helyzetből hogy juthatna közelebb a céljához, a tanyához. És értem én, hogy mindenekfölött csak egy helyhez, gazdához, magához az életéhez volt hűséges, de sokaknak okozott ezzel fájdalmat - mindamellett az öröm mellett persze, amit az együtt töltött idő jelentett. Mondtam, hogy butaság...
Hát így voltam én most a Bogánccsal.
És van még a listámon Fekete István. Még a télen várható a Téli berek. Addig meg olvassátok magatoknak. ;)
