"Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó."
forrás: Európa Könyvkiadó
Kevés számú olvasóimban felmerülhet a gondolat, hogy hiszen nem az általam kiemelt szöveg az Állatfarm mindenki által ismert mottója: "Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél."
Igen egyszerű az oka annak, hogy a fent leírt két sort emeltem ki: számomra az olvasás pillanatában az idézett mondat volt az, amiben a saját bizonytalanságomra ismertem.
Na de kezdjük az elején. Valamivel több mint egy éve olvastam az 1984-et. Azt írtam, hogy valahogy végig csak nagyon kívülről tudtam nézni az egészet, nem igazán fogott meg. Ebben tud többet az Állatfarm.
Az 1984-ben a bemutatni kívánt diktatórikus világot az utolsó szögig kidolgozta Orwell, olyan módon, hogy elemeire mindenki ráismerhessen, aki valamennyit már tapasztalt az életből. Mégsem tudtam igazán átérezni egy pillanatra sem a szereplők kínjait. Talán azért, mert velük együtt tudtam, hogy teljesen kilátástalan a küzdelmük, hogy kitörjenek a börtönből, amit az élet jelent. És mivel nem tudtam velük azonosulni, nem érdekelt igazán az út sem, amin együtt haladhadtunk volna végig az elkerülhetetlen bukásig.
Az Állatfarm alcíme: Tündérmese. S mint minden jó mese, magával ragad. Hiába tudom, hogy a történet, a szereplők, az események a Sztálini-rendszer elemeinek karikatúra-szerű átiratai, hiába tudom, hogy mi lesz a vége, együtt kesergek az állatokkal, ha arra van ok, felháborodok a disznók disznóságain, átlátok a szitán, mint Benjámin, a szamár, s szívem szerint időnként megfognám a zablát egy-egy túlbuzgó jószágon, mint ahogy a gyerekek bekiabálnak a bábszínházban a főhősnek, hogy figyeljen, mert a sarkában van a gonosz.
Így aztán, bár minden erényét elismerem az 1984-nek, nekem az Állatfarm sokkal többet mond sokkal kevesebb szóval.
