"Nem bírom ki, hogy sajnál! Mindjárt jönnek. Egy perc még, és én egy kilökött cseléd vagyok. És most ez így végződjék? Ne tudjam elérni, hogy megint gőgös legyen és sértsen meg, hogy bennem felforrjon a lázadó parasztvér... hogy haragomban derékon kapjam... és elvigyem... ki a rózsái közé... a nyári éjszakába... azt a dacos száját szerelembe fullasztani..."
(A hattyú)
Forrás: moly.hu
Két okból választottam a fenti szöveget nyitó-idézetnek. Egyrészt mert elég jellemző ez a mentalitás a kötetben szereplő összes színműben. Másrészt mert eddig Molnár Ferenc számomra egyet jelentett A Pál utcai fiúkkal. Szerettem, ahogy meg tudja szólítani a gyerekeket, még a felnőttekben is. Így aztán kicsit meghökkentem, mikor kiderült, hogy a felnőttek nyelvén hallottam szólni. Annyi szenvedély, vágy, szerelem árad ezekből az írásokból, hogy időnként nem győztem keresni az államat az asztal alatt. Az unatkozó háziasszonyoknak Molnárt kéne olvasni, ha izgalomra vágynak, nem A szürke ötven árnyalatát.
Azzal a céllal mentem a könyvtárba, hogy a Játék a kastélyban című vígjátékot vegyem ki. Az online adatbázis szerint hét példány is volt belőle, én hosszas kutatás után sem találtam rájuk. Azért szerettem volna elolvasni, mert egyszer, talán van annak már tíz éve is, láttam színházban a darabot, s emlékszem, utána az öcsémmel még évekig idézgettünk belőle egy-egy párbeszédet. Rám fért volna a szórakozás. De nem találtam, így végül azt a kötetet választottam, melynek előszavában egyik kedvenc írom, Kosztolányi méltatja a szerzőt.
A következő darabokról én ugyan még soha nem hallottam korábban, de mindegyiket sikerrel játszották itthon és külföldön, legtöbbjéből filmadaptáció is készült.
(A címekre kattintva az adott darab rövid ismertetőjét olvashatjátok.)
A karakterek szerethetőek, az élethelyzetek valószerűek, az ördög intrikus. Az alaphelyzet drámai: két fiatal szerelme éppen kiteljesedhetett volna, de más fordulatot vettek az események. Mindketten révbe értek, külön-külön. Ám színre lép az ördög, s felpiszkálja a rég elfojtott érzéseket és vágyakat. Pikáns, humoros, szellemes helyzeteken és párbeszédeken át jutunk el a végkifejletig, amit nem spoilerezek el senkinek.
Liliom. Egy csirkefogó élete és halála
Kicsit utánaolvasva az derült ki számomra, hogy a hozzáértők szerint ez Molnár egyik legjobb és leghíresebb írása, a hozzám hasonló laikusok viszont nem szeretik. Én sem szerettem. Először azt hittem, csupán annyi a baj vele, hogy rosszkor olvastam, "nem voltam hangulatban". De minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy más az oka.
A sztori nem bonyolult: egy szoknyapecér csirkefogót meghódít egy végtelenül egyszerű cselédlány állhatatos ragaszkodása. Összeházasodnak, s bár csirkefogónk próbál az új helyzethez méltóvá válni, képtelen. A cselédlány hűsége változatlan, ő "erre szerződött". A sztori nem bonyolult, ellenben nagyon összetett, és végtelen sok leíratlan mondanivalója van - egyre újabbak jutnak eszembe. A látszólag értelmetlen ragaszkodástól kezdve ("Majd mellettem megjavul, ha érzi a szerelmem..."), a kitörési képtelenségen át - ami újabb kérdést vet fel: én magam vagyok az akadálya a változásnak, vagy eleve el van rendelve minden...?
Azért nem tudtam megszeretni ezt az írást, mert ezeknek a kérdéseknek és lehetőségeknek a saját verzióját hordozom magam is, s dolgozgatom fel, ki tudja meddig. Éppen elég teher a saját kínjaimat cipelni, olyanokét olvasni, akik nem érdekelnek, nem mulatság.
A hattyú középpontjában egy arisztokrata kisasszony áll. Legfőbb feladata, hogy családja (egyébként közvetve jogos) trónigényét érvényesítse úgy, hogy feleségül megy a trónörököshöz. Igen ám, de a trónörököst látszólag fikarcnyit sem érdekli a lány. Ekkor lép közbe az anyai bölcsesség és elszántáság: egy férfi figyelmét úgy lehet biztosan felkelteni, ha felkelted egy másik férfi figyelmét. De ki lehet az, akit bizonyosan következmények nélkül fel lehet piszkálni? Hát a házitanító! Ő alsóbb osztálybeli, fel sem merülhet benne, hogy a kisasszony érdeklődése komoly, de ha mégis felmerülne, csak magára vethet, hisz elbizakodott volt. Bizonyos pontig működik a mama terve: a trónörökös azonnal beindul a vetélytárs láttán. Ám a mamának, s bizony a kisasszonynak is szembesülnie kell azzal, hogy a tanító talpig férfi, intelligens és önérzetes. Nem tűri a játszadozást.
Izgalmas, szenvedélyes, szerelmetes történet, határozott kritikát kacagtató dialógusokba csomagolva. Kedvenc volt.
Az üvegcipő
(Ehhez sajnos nincsen link, kizárólag az előadásokról találtam kritikákat...)
Ezt talán még annyira sem tudtam szeretni, mint a Liliomot. Annyiban volt Hamupipőke-átírat, mint amennyire a Bridget Jones naplója Büszkeség és balítélet mai köntösbe bújtatva.
Bármennyire is szeretem a Bridget Jones-filmeket, soha nem fogom elfogadni, hogy a kicsit közönséges, nagyon szerencsétlen, okosnak éppen nem nevezhető, piás és gyárkéményként füstölő Bridget (akivel persze korunk nőinek nagy része gond nélkül tud azonosulni, azt gondolva, "Ő még nálam is bénább..."), egyrészt párhuzamba állítható a visszafogott, a saját szempontrendszere szerint kötelességtudó és híresen intelligens Elizabeth Bennettel, másrészt, hogy egy Bridgethez hasonló nő a való életben bármikor is felkeltse egy, a kétszáz évvel ezelőtti karakterrel szinte teljesen azonos jellemű Darcy-jelenség figyelmét, pláne vonzalmat ébresszen benne.
Ugyanilyen távol áll érzésem szerint a méltatlanul szolgasorba taszított mostohalány és a herceg találkozásának történetétől a külvárosi panzióba szívességből odavett bolondlány reménytelen(nek tűnő) szerelme a házinéni szeretője iránt, aki korát tekintve nemhogy apja, de akár nagyapja is lehetne "hősnőnknek".
Persze nem kizárt, hogy csak nekem nem jött át valami, de akkor az nagyon nem. Szerintem vicces nem volt, fárasztó igen.
Schöpflin Aladár csatolt leírása, bár színházkritika, mindent elmond az írott darabról is, így sok mindent nem is fűznék hozzá. Visszajön az arisztokrata-polgár ellentét, a nemes hölgy megint többet enged meg magának, mint amennyit az önérzetes úr elvisel. Sok szempontból hasonló, mint A hattyú, de "fairebb" a játszma. Ez volt a kettes számú kedvencem a kötetből.
A Pál utcai fiúkról itt írtam.
